Hajónapló

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenkettedik rész.

Miközben befejezéséhez közeledett a BKK, a szálloda oldalon én igyekeztem egyre tökéletesebbé tenni a műszaki üzemet. Azzal, hogy lett a VGMK, olyan eszközt kaptam a kezembe, amivel tudtam az emberimet motiválni. Mert amúgy a "létező szocializmus" rendkívül szűk mozgásteret hagyott a középvezetőknek. A merev bértáblázat, a teljesen esetleges jutalmazási lehetőségek az egyik oldalon, a másikon meg a szinte büntethetetlenség ( a KISZ, Párt Szakszervezet mindenkit megvédett, mert ugye proletárdiktatúra van) igazából a vállon veregetés és az irgum-burgum közt határozta meg a lehetőségeket. Igyekeztem "jó" vezető lenni. Nem könnyű feladat. Nem akarom túlrészletezi, pláne fényezni magamat, de soha senkitől nem követeltem többet mint saját magamtól, és mint már néhány résszel korábban elemeztem, igyekeztem minden emberemet személyes rászabott mérce szerint kezelni. Az általam, magam számára felállított "igazságosság" szempontjai szerint mérlegeltem a feladatainkat. Van  a munkaköri kötelesség, ami tételesen is le van írva mindenki munkaszerződésében, és vannak a szükséges, de extra munkák, amiket "valakinek" el kell végezni. Ezekre normál esetben külsős kivitelezőket szoktak igénybe venni..."normálatlan esetben" meg belehajszolják a saját embereket, ezzel rosszkedvet és túlterhelést okozva nekik. Namármost az embereink feladata alapvetően a karbantartás és a műszaki ügyelet. Ami ebbe normálisan belefér azért kapják  a fizetést. Ezt felmérni ott vagyok én. De ami extra létesítés (arról nem is beszélve, hogy beruházás kategória, tehát a jogszabályok szerint se lehet besuszterolni karbantartásnak) azt meg megcsinálja szabad időben a VGMK, így számlázva nem bér, hanem költség, nem terheli a szentséges és meghághatatlan béralapot... miközben a dolgozók mégiscsak bérjellegű juttatásnak érzik. Egy quasi szabálytalanság azért volt. Ugye a szocialista rendszer alapvetően a bizalmatlanságra, és mellette a felelősség szétszórására volt kihegyezve, tehát az, hogy UGYANAZ vezesse a VGMK-t mint aki ugyanazokat a dolgozókat  a napi hivatalos munkájuk során is dirigálja, az megteremti a lehetőséget a csalásra. Mert ugye egy "szabályosan működő" vezető azonnal elkezdi kirabolni a népvagyont, mert mindent leszámláz majd extra munkának. A már korábban említett PM ellenőr ezt a szabálytalanságot jóval később fel is vetette, de aztán az egész ellenőrzés, mint meséltem, valami csoda folytán a semmibe párolgott.

Így utólag visszatekintve ezek voltak az alkotó éveim. Az ember önmagával szemben persze elnéző, de úgy érzem jól csináltam amit csináltam, bár egyedül maradtam azon a fronton amin korábban ketten voltunk a Hollóssal. Ilyen körülmények közt nyitottuk meg 1985 tavaszán a BKK-t az MSZMP március 25–28-ig tartó  XIII. pártkongresszusával. Aki akarja olvasson utána miről is volt szó, bevallom AKOR nem sokat érdekelt, most megkérdeztem az AI-t hosszasan ecsetelte, a lényeg "Utólag gyakran úgy értékelik, mint elmulasztott lehetőséget... a rendszer már válságban volt,... de a vezetés nem mert mélyebb reformokba kezdeni."  Számunkra sokkal hétköznapibb volt a lényeg, tele a szálloda vendégekkel az ország minden részéről, az ország minden részén termelnek bort, főznek helyi pálinkát, melyből a kongresszusi résztvevők jócskán hoztak magukkal, amitől esténként többen lerészegedtek, és nem igazán érezték a különbséget egy négycsillagos és a szokásos TSz kocsma a közt. A szobalányok bizony volt, hogy hoztak le reggel összehányt és összefosott, bár szigorúan elvtársi ágyneműt. 

És akkor Bocsák László igazgató megtalálta a megfelelő új műszaki igazgatót Lakos András személyében. Azt kell mondjam örültem neki. Így utólag visszagondolva, meg se fordult a fejemben, hogy tartsak tőle. Ugye tökéltesen végzem a munkámat, elég ha a "stratégiai döntések" maradnak rá, amik immáron, hogy mindkét ház gyakorlatilag készen van, tág teret ad saját maga reprezentatív megjelenítésre, iskolázottsága, épületgépész mérnök, tökéletes, HURRÁ! Nem vagyok túl jó emberismerő, akkoriban meg még annyira se voltam óvatos mint manapság, mindenkiről jót tételeztem fel elsőre és mindenkihez nyílt barátsággal közeledtem. Pedig hamar kaptam kedvezőtlen információkat. Lakos András ( a továbbiakban L A) valamelyik színház műszaki vezetője volt korábban, ahonnan a hírek szerint kifejezetten kibírhatatlan vezetési stílusa, antikollegiális magatartása miatt  kellett eljönnie. De én őszinte nyíltsággal közelítettem hozzá, azt gondolva, hogy hálás lesz érte, ha megvilágítom, hogy is mennek itt a dolgok, hisz számára ismeretlen volt a "kocsmavilág". Na erre visszatérek.

Említettem, hogy "alkotó" éveim. Nemcsak azoké, de a sikereimé is. Komolyan vettem a házasságot, és nagyon készültem az apaságra. Akkoriban még mindenütt dohányoztak, de a feleségem már a terhessége előtt hónapokkal kiült abból az irodából ahol cigarettáztak, szóval nagyon terveztük a családot, és az elhatározás után nem is kellet rá sokat várni, jól ment minden, annyira, hogy kilenc hónapos terhes feleségemmel még egy héttel a fiam születése előtt vitorláztunk a Balatonon. Ha már siker, ez volt az az év, amikor nagyon megindult a hajó. 1986-tól 90-ig szinte minden versenyt megnyertem osztályban amin elindultam. '86-'87-ben magyar bajnok lettem. Kétszer nyertem osztályban Kék szalagot, Fehér szalagot, és abszolútban is bent voltam valahol az első húszban, ami nagyon  nagy dolog. A Magyar Vitorlás Szövetség a  BKK-ban tartotta a vitorlás bált, amin az előző évi versenyek vándor- és nem vándor díjait kiosztották, egy idő után már zsúrkocsit tolva mentem ki a serlegekért kupákért, plakettekekért, mert annyi mindent kaptam. Miután így "nálam" volt mindenki, sokan hívtak, akiknek nem volt pénzük a beugróra és én a személyzeti portán át tucatjával csempésztem be a barátokat, flottatársakat az eseményre. 1986-ban megszületett a fiam, közben úgy nyertem bajnokságot, hogy futam után azonnal beugrottam a Trabantba és száguldottam Budapestre a családhoz. Aztán éjjel vissza, másnap futam és utána megint. Nem is tudom, hogy bírtam, de magyar bajnok lettem 25-ös jolle osztályban. Aznap, amikor a Péter született naná, hogy épp ügyeletes igazgató voltam. Kaptam a telefont, hogy a feleségem érzi, hogy "menni kell". Mondtam az igazgatóhelyettes Jalsoviczky Áginak, hogy sajnálom, de nekem le kell lépnem, szülni fogunk. Elhúzta a száját, látszott rajta, hogy azt hiszi csak meg akarom úszni, de nem érdekelt. Rohantam haza. Már sűrűn jöttek a fájások, épp beértünk a János kórházba. Dr Misley Endre vitorlázó és "mellékesen" szülész-nőgyógyász barátom vezette le a szülést, ahogy másfél évre rá a Kata lányomét is, épp megnéztük a TV-ben az "Oppenheimer" sorozat aktuális részét, amikor beszóltak, hogy MOST. Sajnos a fiam születésekor nem lehettem bent, mert egyszerre többen is szültek, de a lányomén ott voltam végig. Amikor a Petit később kihozták megmutatni, a pimasz impertinens pofájával úgy nézett ki mint a Bendegúz a "Bakterház"-ból el is neveztem Bendegúznak, sokáig úgy hívtuk, de később fellázadt ellene, így maradt Péter. Amikor az embernek fia születik, úgy érzi övé a világ. Aztán persze szembejön a valóság, de AKKOR boldog voltam. (Amire amúgy azóta is hajlamom van.)

Az előbb futólag említettem az "ügyeletes igazgató" rendszert. Ez azt jelentette, hogy a középvezetők közül is akire épp ráesett a sor ( az igazgató két titkárnője közül a rangidős beosztotta), úgy havonta kétszer abban a "szerencsében" részesült, hogy libériába (így hívtam és hívom azóta is az öltöny-nyakkendő kombót) kellett öltöznie és este tízig bent sertepertélni a két házban és gyakorolni az igazgatói felügyeletet. Ezért túlórát nem fizettek persze, le lehetett csúsztatni, na ARRA nekem sose jutott időm, továbbá normál estben farmer kockás ing, de gyakran melósruha volt rajtam, mert ezt kívánta meg  a munkám... legalábbis ahogy azt én végezni szoktam. Én ezt  a plusz bent töltött időt az adminisztratív elmaradásaim pótlásra fordítottam, és eszem ágában se volt soha lemenni mondjuk a vendéglátóhelyekre belepofázni azoknak a munkájába akik ott  a magukét nálam sokkal jobban értették. Azt meg, hogy kémkedjek és benaplózzam amit esetleg tapasztalok....köszönöm NEM. Ha volt valami "esemény" azt igyekeztem megoldani, ilyen időnként akad, a vendég panaszkodik és igazgatót kér, hirtelen kell valami és ezért lepecsételt kulcsot kell felnyitni és vele raktárt valamiért, az rendben van, de hogy én egy olyan kollégát quasi ellenőrizzek, aki pár nap múlva ugyanilyen ügyeletes igazgatóként majd az én embereimen akar "törleszteni", hát ez nem "tengerészes".

Ha már szóba került, mondom, hogy miért is nem vagyok én "öltönyös". Szeretek magam meggyőződni dolgokról, ez mindig gyorsabb és hatékonyabb mint bérencekkel. Akkor meg bele kell mászni a...nos néha szó szerint a sz@rba. "Ömlik a lé a konyhából az orosz pincébe! Nézzük meg!" ( orosz pince, átkozott találmány, olyan pince amiben nem lehet felegyenesedni, kb 1,50 magas, egy időben többet mászkáltam benne mint a szállodai termekben, a földszint alatti gépészeti alapvezetékek vízszintes elhúzására való) "Füstöl a kompresszorakna? Futás oda!"  Egyszer elszaladtam egy, a kazánház mellett lévő szellőzőgépházban egy négyszögletes keresztmetszetű légtechnikai csővezeték alatt ( olyan mint amiben a kémfilmekben szoktak belül kúszni mászni a + és - hősök). Ez hőszigetelt lemez volt, a hőszigetelést a lemezből kiálló tüskére szúrták fel és  lemez alátétekkel rögzítették. A kiálló tüske PONT felhasította a fejbőrömet. A srévizavé szemben lévő Sportkórházban varrták össze vagy 6-8 öltéssel. Nem volt nagy ügy, de olyan erősen folyt  a vér az arcomra, hogy amikor kijöttem a gépházból, egy az előtérben textilt számoló szobalány elszaladt amikor meglátott. 

Egy szép szállodának is vannak csúnya oldalai. Aki tudja mi az  a "zsírfogó" ugorhat, a többieknek elmagyarázom. A szennycsatorna legnagyobb ellensége a forró vízben úszó zsiradék. Ahogy hűl a víz, úgy veszít  a képlékenységéből és felhalmozódva masszív dugulást okoz. Ezért az olyan zsiradék forrásokat, mint  a nagy konyhák, csak olyan műtárgyon keresztül lehet a közcsatornára csatlakoztatni, ami leválasztja a zsírt, ami (legalábbis kezdetben) a szennyvíz tetején úszik. Gyakorlatilag egy gát, ami fent megfogja a zsírt, a víz meg alul elfolyik. A felgyülemlett anyagot aztán időnként szippantóval el kell távolítani és megsemmisíteni. Ha ez elmarad, eltömődik fenékig a zsírfogó és jön a dugulás, a konyhán "visszapofáznak" a padlóösszefolyók és a klotyók se folynak le. Na nálunk olyan lett a kialakítás, hogy hiába szippanttattam, csak nem folyt el. És miután monolit vasbetonból volt az egész, hozzáférhetetlen volt az alsó átfolyó nyílás a felső gátfal miatt. Lemásztam, megnéztem. Na ezért nem hordtam én libériát. Megállapítottam, hogy HILTI 72-essel át kell vésni az egészet, kipiszkálni ami eldugította és egy kiszedhető dugót behelyezni az áttörésbe. De a zsírfogó aknában, odalent a mocsokban és bűzben, a csordogáló szennyvízben állva dolgozni senkinek nem volt "munkaköri kötelessége" (arról nem is beszélve, hogy esetleg közben fel kell szaladni egy vendégszobába, mert nem ég a villany a fürdőben), erre való a VGMK. De bevállaltam egy hatalmas drapéria  megvarrását is a BKK Pátria terem színpadára, a KISZ KB rendezvényére, én és a fiúk szabtuk a színpadon, az akkor nyolc hónapos terhes feleségem meg varrta az ipari gyorsvarrógéppel, ahogy azt a díszlettervező megrajzolta. Parádésan jól sikerült. A legszebb volt benne, hogy felhozták a kisebbik Steinway zongorát a színpadra és én, miközben a padlón térdelve dolgoztam, felettem a művész gyakorolta az esti programot. Belém se előtte, se azóta nem hatolt olyan mélyen zene, mint akkor ott, két méterre a zongorától.

Na mitől dugult el a zsírfogó? Tele volt sárgarépával. Valamelyik idióta szakácstanuló leengedett egy teljes töltést a zöldségtisztítógépből a csatornába. Előbb említettem a szennyvízzel elárasztott orosz pincét. Annak meg az volt az oka, hogy a konyha alatti szennyvíz alapvezetéket nem a magasabb hőfokot tűrő, polipropilén KG csőből csinálták, hanem az olcsóbb szürke PVC-ből. Az éjszakai takarítók ( akiknél kártékonyabbat anya nem szült még a világra) meg a tűzforró vízzel körbeslaugoztak MINDENT (igen, a villanytűzhelyeket is) hosszasan és alaposan tönkre téve amit csak lehetett, csak hogy minél kevesebb kézimunkájuk legyen, a forró víz meg kilágyította lent  a PVC csöveket, darabokra hullott a csatorna. És ömlött le a szutyák. Cserélni kellett az egészet. Persze elvileg garanciális, de azt érvényesíteni, miközben a megoldás meg AZONNAL szükséges.....ráadásul úgy, hogy közben a fejed felett megy a nagyüzem és folynak  a vizek. A mi munkánkra gyakran mondtam, hogy olyan mint  a gyerek seggén befoltozni a nadrágot, miközben az focizik. De megoldjuk! VGMK, csináljuk! Az emberek örültek, mert az elvégzett munkáért pénzt kaptak, bíztak bennem, mert tudták, hogy megkapják amit megígértem.

Na itt jött be a képbe azt elhomályosítani az új igazgatóm LA. Nagyon akart teljesíteni. Ideérkezte előtt volt egy éves elfogadott pénzügyi tervem. Mennyi lesz a műszak fenntartási költsége. Ha az ember az elfogadott terven belül marad  a költségekkel ( amit egyébként komoly csaták után szokott csak sikerülni elfogadtatni, mert MINDEN igazgató vérében van  a fenntartási költségkeret folyamatos megnyirbálása), a kutya nem piszkálja, megveregetik a vállát, jóesetben még prémiumot is kap, béke van. LA meg kitalálta, hogy ebből ő egy millió forintot meg fog spórolni ( ez akkoriban nagy pénz volt), és ezzel bebizonyítja BL igazgatónak, akire úgy nézett mint rám a kutyám, hogy micsoda jó vásárt csinált vele, hogy ide őt felvette, és persze azt is hogy mi, akik korábban itt terveztünk milyen hülyék vagyunk. Pedig LA még az alapfogalmakkal se volt tisztában. Minden apró beszerzésen szarrágott, MIKÖZBEN bármit veszünk és azt raktáron tároljuk, az nem terheli a költségkeretet, csak a "vagyon" tárgyiasul. AKKOR lesz költség, ha felhasználjuk. Tehát teljesen felesleges azon rágódni hogy "jaj ne vegyünk valamiből kettőt, hátha egy is elég lesz", mert csak egyet használunk fel most, a másik marad  a raktárban, mert ha majd kell és nincs, akkor sz@rban leszünk.. és miközben ő a facsavarokat számolja, hogy mennyit rendeljünk, a Perticskó Péter a klímás bemegy a raktárba, kivesz agy motoros szelepet, mert cserélni kell, és az az osztrák import alkatrész EGYBŐL beterhel 100000 forintot a büdzsénkbe.  És LA ezt nem hagyta magának elmagyarázni. Néha megemlítettem, hogy "ezt mi a Hollóssal úgy csináltuk...". Én hülye azt hittem megérti a rendszert és örül, hogy működik. De egy idő után felhorkant, hogy őt "nem érdekli, hogy hogy volt azelőtt". Ekkor kezdtem elbizonytalanodni. Hogy most akkor nekem ahhoz kell majd ezentúl asszisztálni ahogy lerombolja azt amit mi korábban a Lacival ketten fáradságos munkával felépítettünk? 

És rászállt a VGMK-ra. Hogy miért ennyi, hogy csináljak neki részletes, tételes árajánlatot. Holott nem volt kötelező. De ő akarta. Talán abból amit idáig leírtam érezhető, hogy nehéz munkám volt és rá ez még... nagyon nem hiányzott. Amúgy mindenki utálta egy idő után. Szakma ide vagy oda, igazából nem értett semmihez. Ha benézett volna egy udvarba, ott azonnak megdöglöttek volna a csirkék. Teljesen kiborított. Nős ember volt, de beújított egy fiatal lányt a front office-ból... mondhatná valaki pont én pofázok... na de én független voltam, és tiszta nyílt egyenes felvállalt kapcsolatokban, és csak egymást követően! Nemhogy tisztelni, elviselni se tudtam. Látszhatott rajtam, mert egyszer kifakadt; Vilikém nem hiányzanak a pikírt megjegyzéseid!". Kitaláltatott egy extra ruhatári pult a szálloda földszintjére. Semmi gond, erre való a VGMK, megterveztem, volt két asztalosunk, megbeszéltem velük hogyan, miből és mint és mennyiért, megírtam az árajánlatot, szóval már dolgoztunk vele egy csomót és beterjesztettem LA-nak, hogy rendelje meg. Erre mit csinált ő?  Elvitte valahová és szerzett egy kicsivel olcsóbb ajánlatot és azt lobogtatta, hogy "LÁM". Meg is csináltatta, aztán meghozták és a mi embereinknek kellett összerakni, és az asztalosunk meg köpködött, hogy ilyen trágya munkát ő még éltében nem látott, és TÉNYLEG semmi se gérbevágva, csak úgy stumpfra összeszögelve aminek csapolva kellett volna lennie. DE olcsóbb volt mondjuk 10 %-al. Na Bandi bácsi a remek asztalos két évvel a nyugdíj előtt pironkodva megkeresett, hogy van egy állásajánlata, ahol 1000 Ft-tal többet keresne. Annakidején a nyugdíjat az utolsó öt munkaév legkedvezőbb fizetése után számolták ki, szóval nagyon nem volt mindegy milyen fizetéssel megy az ember nyugdíjba. Szállodában a vendég állandóan töri a bútort, tépi az ajtót, pusztít mindent amihez csak hozzáér, a BKK pláne kulcskérdés, az asztalos meg halott szakma, egy jó asztalos kincs, mentem a Margóhoz a munkaügyishez, hogy adjunk a Bandi bácsinak egy ezrest, engem nem érdekel az se, ha annyi lesz a fizetése mint az enyém, csak el ne menjen. Mi volt a válasz? "Nem lehet Vilikém, nem tudunk fizetésemelést adni senkinek."  El is ment az öreg. Pedig olyan ember volt, hogy ha valami speciális szerszám kellett otthonról behozta a sajátját.

Egyébként is volt bajunk bőven. Továbbra is küzdöttem az alkatrészhiánnyal. Például nálunk még nem gyártottak olyan tasakos, meg hullámos szűrőket amik a nagy klíma szellőzőrendszerekben vannak. Import, drága és szorít a költségkeret. Mai szemmel elképzelhetetlen, ráadásul veszélyes hulladék, de mi akkoriban MOSTUK az elkoszolódott szűrőket!  És pláne 1986 áprilisban, Csernobil után is !

Ha már klíma és zsírfogó, pont  a zsírfogó akna mellett volt a beszívó nyílása a BKK szellőzőrendszernek. Amikor jöttek a szippantósoka Womával átmosni a rendszert rettenetes bűz volt az udvaron, na pont akkor volt valami fontos rendezvény a Pátria nagyteremben, azt  a bűzt egy az egyben bakapta a rendszer. De hát se a rendezvényeket, se a szippantósokat nem lehetett időzíteni, ez egy szerencsétlen véletlen volt. 

Az már nem véletlen, hanem olyan építészeti adottság, volt olyasmi, ami már a tervező asztalon eldőlt rosszul, és nem lehetett rajta segíteni. Miután a  két ház egybe épült, a BKK személyzete a konyhai hátsó folyosón közlekedett a személyzeti ebédlőbe, büfébe menet, meg BÁRMIÉRT, ha épp a szállodaépületben volt dolga. De a folyosó technológiailag a konyha része, mert onnan nyílnak a hűtőkamrák. Márpedig a konyhán csak olyanok tartózkodhatnak, akinek egészségügyi könyvük van, de hát a BKK irodistáinak nyilván nem volt ilyenük, meg annak sok egyéb ott megfordulónak sem akik mind  arra csámborogtak valami okból.  Amikor jött a munkavédelmi hivataltól a félelmetes Szathmáriné ellenőrizni, hogy nekem mit kellett össze-vissza hazudoznom egyebek mellett emiatt...

"Ugorgyunk", ahogy a Pósalaky úr mondta Nyilas Misinek, mert ha mindent leírok ami hirtelenjében előjön, sose érek a végére, pedig már szeretném ezt a fejezetet lezárni. Volt egy kazánfűtőnk, akit egy kilépett ember helyébe vettem fel gyorsan, és hát a próbaidő után derült ki, hogy rossz akviziciónak bizonyult. Amúgy automata kazán mellett "dolgozni" 24-72-ben a világ legjobb munkája. Végig alussza az éjszakát, aztán kipihenten hazamegy és a következő három napban szabad ember. Na de ő mint kiderült piás volt. Még ez se lett volna baj, mert a kazánház magányában ki látja? De ő olyan volt, hogy ha piált, akkor agresszívvá vált és elkezdett keveregni a házban. A konyhán belekötött a szakácsokba, hogy neki mit adjanak enni, szóval ez már tolerálhatatlan volt, még proletárdiktatúrában is. Többször is említettem az "ügyeletes igazgató" intézményt (talán mert nagyon utáltam). PONT én voltam bent egy alkalommal, amikor összeverekedett egy szakáccsal. Hívtak, mentem, engem is meg akart verni. Na nagy nehezen lefogtuk és haza zavartam, helyette ügyeltem én reggelig. Mondtam, rúgjuk ki de azonnal. Na de fegyelmi jogköre csak BL igazgatónak volt, ő meg azt mondta ..na nem személyesen, az én szintemre ő nem ereszkedett le onnan a titkárnőhalom tetejéről, különösen, hogy épp akkor választották be az MSZMP központi bizottságába, hogy volt itt már részeg pincér is és azt se bocsájtottuk el, három hónapra átminősítette a bűnöst udvarsöprögetőnek, aki ahányszor csak találkozott velem a szemebe röhögött, hogy "naugyehogy nem tudtál kirúgni!". Azt szívesen elmagyaráztam volna az igazgató elvtársnak, hogy ha  a pincér részeg, legfeljebb a tökfőzeléket a vendég ölébe önti, kifizetjük a tisztítót. De ha egy kártékony természetű fűtő részeg, egy túlhevített gőzt termelő kazánházban ennél sokkal nagyobb bajt tud csinálni.  Na és persze az udvarsöprögetés idejére a helyettesítést megoldani a kazánházban meg az én felelősségem volt. 

Mindeközben LA  folyamatosan kártékonykodott. Rohadtul elegem lett az egészből. Lovas Lacival tanácskoztunk, akinek szintén elege volt  a LA-ból, mondta menjünk fel a Bocsákhoz és beszéljünk vele. Ennek semmi értelmét nem láttam. Bocsáknak elve volt az oszd meg és uralkodj, ha mi most elkezdünk panaszkodni, csak megerősíti milyen jó választás volt a Lakos András, lám hogy nyüszítünk alatta. Kerek perec eldöntöttem kilépek. MILYEN vezető vagyok én, ha nem tudok egy embernek fizetésemelést adni aki megérdemli? Milyen vezető vagyok én, ha nem tudok megbüntetni valakit aki rászolgált? Úgy döntöttem, hogy amíg ez a mocskos rendszer lesz az országban én nem leszek többé vezető. Melós leszek, aki azt csinálja amit mondanak neki. A fizetési íven mindenki látta, alig volt több a pénzem, mint egy öreg szakmunkásnak. EZÉRT legyek hasznos, ezért legyek lelkes? EZEKNEK??

Elkezdtem felkészülni. Kihasználva a lehetőségeket beiskoláztattam magam cégköltségen mindenféle iskolákba, így lettem képestett hegesztő, kazánfűtő, ipari gáz és olajtüzelésű berendezések biztonságtechnikai felülvizsgálására feljogosított szakértő. Miután már családos ember vagyok akinek három túsza is van akik állandóan kinövik a cipőjüket, nem ugorhatok felelőtlenül a semmibe, fel kell készülnöm miből tartom el magunkat. És én komolyan vettem ezt a feladatot, megterveztem és végrehajtottam.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenegyedik rész.

Kimaradt pár nap a jeges meló miatt, utána kellett nézzek, hol hagytam abba. Nem egyszerű visszazökkenni a múltba, kiestem az emlékfolyam sodorvonalából.

Szóval ott tartottam, hogy megint ott álltam "villámhárító, fedővédelem", nevezzük ahogy tetszik nélkül, nem volt köztem, operatív intézkedő és a felsővezetés közt senki, aki védje a seggemet. És közben gőzerővel épült a kongresszusi, mert a XIII pártkongresszusra alighanem már írták a beszédeket. Mindenki belehúzott, beruházó, kivitelezők, művészek, akik a különféle alkotásaik megfelelő elhelyezését felügyelték, mindenkinek hely, körülmények, kiszolgálás, segítség, szerszám, BÁRMI kellett és persze AZONNAL. És bár voltak ott szép számmal mások is, BIZTOS ők is csináltak sokmindent de miután valahogy engem ismert mindenki a legjobban, továbbá az emberek felett is én rendelkeztem ( szerintem még a nevüket se tudták a többiek), ami alapjába véve helyes, mert irányítani csak egy kézben tartottan lehet, én lettem a "hallja kend", szóval az akinek szólni kell ha bármi elakad. MÉG azt se mondom, hogy ellenemre volt. Én szeretem a pörgést és szeretem ha van dolgom, amihez értek, és ha jól belegondolok az életem nagyrészét a "lövészárokban" töltöttem el. De hát az mégse járja, hogy ehhez így magamra maradjak! Laci, Laci mért hagytál itt PONT MOST! Csodás dolgok érkeztek, és a Fekete Laci a BKK berendezőcsapat vezére remek munkát végzett. Mert hatalmas érték pl két darab Steinway zongora, egy kisebb, gyakorló, meg egy nagy koncertzongora, külön légkondicionált raktárt kaptak a kongresszusi épület pincéjében. Szóval ezzel a résszel kevés dolgom akadt, amit lehetett hárítottam az oda felvett csapatra, de valahogy a két ház összehangolása, a csapat "rászoktatása", hogy immáron két ház üzemeltetése a feladatunk, rám hárult.

Egyszer megjelent egy újságíró a Népszabadságtól és keresett valakit, aki tud beszélni arról hogy hogy is áll az építkezés. Nálam kötött ki. Leültünk az akkor már egészen pofásan kinéző kongresszusi hallban, kirakta  a magnót, és felszólított, hogy beszéljek. Én hülye meg mondtam. Hogy milyen sz@r ez, hogy azt se úgy kéne, hogy miért így és mért nem úgy....aztán egy idő után kinyomta a magnót és így szólt; "könyörgöm, mondjon már valami JÓT IS!" És nekem akkor esett le, hogy mekkora hülye vagyok, ez nem arra kíváncsi, hogy ÉN mit gondolok, hogy nekem mik a gondjaim, ezt a slapajt azért küldték ide, hogy írjon egy lelkendező cikket arról, hogy az MSZMP  micsoda csodálatos palotában fogja mindjárt megtartani a tizenharmadik pártkongresszusát. Halvány fogalmam sincs már, hogy mit válaszoltam és hogy ő meg mit írt meg belőle. 

Minden készült a végátadásra. Rejtélyes helyekről felvétettek a kongresszusi épület pincéjében lévő garázsba garázsmesterek, méghozzá 24 órás szolgálatba. Nem kérdeztem, mert minek, alighanem a BM helyezte őket ebbe a nyugodalmas állásba, tekintettel a pártkongresszusra, mert amúgy később is csak a saját autóink álltak ott, de persze a kongresszus alatt nem állhatott be senki, csak akit ők a háromszoros kordonnal megszűrve beengedtek. Aztán miközben engem keresztre feszítettek ha jutalmat, netán béremelést akartam adni valamelyik emberemnek, ezek az emberek meg ott ücsörögtek a mi bérköltségünkre 24 órán át a TV-t bámulva az üres garázsban a jól fűtött kalickájukban. Kicsit előre szaladok az időben, az MSZMP kongresszus körüli első védőgyűrűt a munkásőrök alkották, a másodikat a rendőrök, a harmadikat pedig civilruhás biztonságiak. Akkora volt a biztonság, hogy előzetesen a saját dolgozóinkat is be kellett jelenteni, azokat lekáderezték és aszerint kapott mindenki megfelelő színnel megjelölve belépőt ( azt hiszem volt is valaki aki nem jöhetett dolgozni arra a hétre, mert valakije volt a családban, aki gyanús volt a politikai előélete miatt). Mindenki csak a színkódja szerinti területre léphetett be. Most előkerestem, van egy dobozom régi papírokkal, a munkakönyvem mellett találtam meg, a csodálatos módon fennmaradt sajátomat,

na a piros az azt jelentette, hogy én abszolút megbízható vagyok és mindenhova beléphetek. DE, a Trabantommal, amivel sízéshez bepakolva indultam a barátnőmhöz, akivel másnap indultunk a bulgáriai Borovetsbe, nem parkolhattam nemhogy a garázsba ( az kizárólag arra volt fenntartva, hogy áthaladjon rajta Kádár konvoja ahonnan a közvetlen lift egyenesen a színpad szintjére viszi az elvtársakat, ezért lett külön be és kijárata a garázsnak, hogy a "védett személy"  szükség esetén kimenekíthető legyen, de a kijáratot soha többé nem használta senki), csak  a külső kordonon kívülre az utcán, és amikor megjelentem a lécekkel a vállamon, mert nem mertem a kocsiban hagyni, nehogy feltörjék érte, nem akartak a smasszerek beengedni a személyzeti portán. Hiába mutattam a mindenhová érvényes belépőmet. Mondták én beléphetek, de a lécek kint maradnak. Komolyan nem tudom mit képzeltek, fejbe vágom vele a Kádár Jánost?  De hát ugye az ember a BM-el ne vitatkozzon, végülis megalkudtunk, a személyzeti portával szembeni mosléktároló hűtőkamrában elhelyezhettem a léceimet. Na még egy apróság, miközben alighanem ez volt az ország legőrzöttebb objektuma, egyik reggel jelenti a művezető, hogy éjszaka lelopták a kongresszusi központ hallban lévő férfi WC egyik ülőkéjét (akkoriban ez a kemény műanyag nálunk még nem létezett) és KICSERÉLTÉK egy régi ócska redvás fa klozettdeszkára!

Na de vissza az akkori mához,  finisébe érkezett az építkezés és elnyerte a BUDAPEST KONGRESSZUSI KÖZPONT vagy rövidítve  BKK nevet. Megint volt nagy csinnadratta, Somogyi Jenő elvtárs mondott nagy ünnepi beszédet, amiben azért szó szerint kihangsúlyozta régi elvét, hogy "ez is egy kocsma, csak kicsit elegánsabb". Egyébként szerintem igaza volt és azóta is azt vallom, hogy kocsmárosnak lenni dicső foglalkozás, a vendéget kiszolgálni a pénzéért minden szinten, mindkét oldalról megtisztelő kapcsolat HA... jól csinálják. Nagyon sajnáltam, hogy a Hollós nem lehet már itt. És jeleztem is , hogy az emlékének kellene legalább egy egyperces néma felállással tisztelegni. Ezen annyit változtattak, hogy bevettek még egy nemrég elhunyt régi Pannóniást, akit nem ismertem, így én csak  a Hollós László emlékére álltam egy percet elpárásodó szemmel némán, és rá gondolva.

Mi a műszak is finiseltünk. Volt a kongresszusi épületnek egy udvarra nyíló kétszintes része, amit arra terveztek, hogy nagy rendezvénynél, amkor díszleteket, nagyzenekari koncertre, szállításhoz beládázott hangszereket tömegével kell behozni és a pinceraktárba elhelyezni, lesz egy kétszintes teherfelvonó az udvarról. Na ez nem fért bele a büdzsébe, ott maradt a helyiség üresen. Még  a Hollóssal kitaláltuk, hogy a folyosóvégi zugolyból odaköltöztetjük a Rezső bácsit a "specműhellyel" esztergapadostul sőt vásároltunk még egy észak-koreai marógépet is ( amúgy kifogástalan, PONT olyan mint a háború előtti német gépek, szóval nekünk tökéletes), és VGMK-ban csináltunk oda egy kétszintes műhelyt, fenn a satupadokkal, köszörűvel állványos fúrógéppel, lent meg a marógéppel és az esztergával. Na itt már kiteljesedhetett  a mindent mindennel megoldunk üzemeltetés, például a kedves konferenciavendégek előszeretettel tördelték le a széksorok karfából kihajtható írólapjait, na azokhoz is a Rezső esztergált új alkatrészeket. De egy idő után a munkanélküli (de nem állásnélküli) garázsmesterek is beszoktak hozzá, és miután ugye ők az "őrök" voltak, így őket nem vigyázta senki, ellátták fusiznivalóval. Aki fiatal és nem élt abban a rendszerben, nem is érti, hogy a Kádár rendszerben az volt az igazán vonzó, hogy valahogy mindenki tudott lopni valamit a munkahelyéről, amivel aztán lehetet barterozni.

Itt fentebb futólag említettem valamit, illetve valakit...... 41 éves voltam és tele energiával. Elvált emberként  a "mamahotelban" éltem, már amikor otthon aludtam, egy időben reggelente a metró mozgólépcsőn borotválkoztam az akkumulátoros villanyborotvával, ... mondom, tele voltam energiával. És miután a napjaim nagyrészét a munkahelyemen a munkámmal töltöttem, a kapcsolataim is onnan származtak. Szerencsére a szállodák tele vannak szép lányokkal. Volt egy gyönyörű kapcsolatatom, de én már a megállapodást kerestem, a lány meg 14 évvel volt nálam fiatalabb, ő még szárnyalni akart, ez nekem sok volt, ő hamar szárnyra is kelt, én maradtam a földön. Később innen is nősültem másodszor, az üzemirodáról a  Kele Márti "lányai" közül vettem feleségól a Bajó Katát, aki szintén elvált volt így lett egy akkor kilenc éves nevelt lányom Andrea, és később született a Peti fiam és másfél évre rá a Kata lányom. Ennyit  a magánéletemről.

Kicsit visszaszaladok még az időben, ez nem egy agyonszerkesztett életrajz, írom ahogy eszembe jutnak a dolgok 1984 nyarára elkészültem a hajómmal a Tengerész"-szel. (Már persze amennyire egy hajó kész lehet, mert igazából egy hajón mindig akad MÉG munka.)

Az alanti képet még a Hollós Laci készítette rólam és a hajómról amikor kihúztuk a telekről ahol építettem és teherautóra raktuk. Laci nagy örömmel segített a "hórukkolásnál".

Nagy bulit csaptunk ennek az örömére, ott volt az egész ház apraja-nagyja (szerintem sokan főleg annak örültek, hogy többet nem zajongok az abrichterrel vasárnap reggel)

Bal szélen kockás ingben a Rákóczy Pisti aki nem sokkal utána előbb Indiába, aztán Ausztráliába költözött.

Akkor még a MAHART SC színeiben versenyeztem. Kezdetben nehezen indult be  a hajó. Az első versenyszezon  végig gyengeszelesre alakult, nekem a Svédországban vett használt soling vitorláim voltak, ami majd 10 m2-el kisebb mint amivel a versenytársak ( Sztár grósz, Dragon génua) vitorláztak, mit mondjak, tökutolsó voltam. A Kenedi Pistáék a Földvár-Keszthely versenyen befutottak az elején, megebédeltek, berúgtak, majd kijózanodtak és kijöttek a móló végére megnézni, ahogy befutok a célba. Hümmögve fogadták a köszönésem, szóval nagyjából elkönyveltek a mezőny hülyéjének. Nehezen viselem az ilyesmit. Na megvettem a Holovics Gyuritól a régi Sztár grószát, a Perjés Pimitől meg egy neki már túl öreg Dragon génuát (amit ő a Krasznai Tóni bácsitól vett mert annak már túl öreg volt, amit az meg egy német dragonostól vett mert az annak már túl öreg volt), és így már volt gyengeszeles vitorlázatom. Erős és nagyon erős szélre meg ott volt a Soling grósz, amit egy rephollandi géuával egészítettem ki, viharra meg szabtam magamnak egy egészen kicsi grószt és fockot, amivel 100km/h szélben még tudtam biztonsággal vitorlázni. Aki megmosolyogja ezeket a dolgokat... hát "azok" még ilyen idők voltak. A vereteimet például a Bács Antal mosógépszerelő barátom által kidobott bontott mosógépek rozsdamentes lemezeiből csináltam. Mindenki barkácsolt, pl. volt aki honvédségi ejtőernyőből szabott spinakkert. Ilyesmi ma már elképzelhetetlen. Akinek telik megveszi a boltban, megcsináltatja, mert van már gyártó mindenre, akinek meg nem telik, az még a Balatonra se tud lemenni, nemhogy ott vitorlázzon. A következő szezonban beindult a hajó, és a rákövetkező szezon évadnyitón megvertem azt a Kenedi Pistát aki előtte való évben nulla ponttal nyerte a bajnokságot. Nemhogy vissza, de RÁMKÖSZÖNTEK. Szervusz Tengerész! Mondták az ellenfelek, és helyet szorítottak az asztalnál.

Ha már itt tartunk, ugye többször is említettem, hogy mi az ami meghatározza a reputációdat egy bonyolult rendszerben, az emberi kapcsolatok, amik közted és a rendszer többi tagjával kialakulnak. Mindig vonzott a repülés. Akkoriban a sárkányrepülés még szinte gyerekcipőben járt. Éppencsak túllépett a Rogallo szárny (https://en.wikipedia.org/wiki/Rogallo_wing ) korszakon mely hőskorszaknak Magyarországon is volt néhány áldozata, amely a félelmetes "flatterzuhanás" miatt következett be. A kezdeti úttörők, nem utolsó sorban a hatóság erőteljes fellépése következtében ( amikor már rendszeresen kijártam repülni a Hármashatárhegyre ott voltak  a kőkupacok az emléktáblájával azoknak az ifjaknak, akik néhány éve ott lelték halálukat), szabályozott sportklubok megalakítására kényszerültek ( Kivéve a Puhalát, aki időnként megjelent a nejlontákolmányával és fittyet hányva a szabályoknak elszállt a Mária csúcsról)  Na visszakanyarodva, akkoriban még nem volt Internet, de hosszas kutatás után eltaláltam az MMRK (Műegyetemi és Mezgazdasági Repülők Klubja) -ba, ahol szívesen fogadtak mint érdeklődőt. Kicsit aggódtam, mert túlkorosnak éreztem magam a zömmel egyetemista huszonévesekhez képest, de a James (így kimondva ahogy leírva vagyon) a klub műszaki vezetője mondta, hogy ő 70 évest is látott sárkánnyal botladozni, szóval beférek újonc növendéknek. Namost ugye minden csapatban a tekintélyt, az (el)ismertséget az ott mutatott teljesítmény alapján szerzi meg az ember (lásd vitorlázás). Amíg egy kezdő növendék vagy aki 10 nekifutásból kilencszer esik pofára amikor a hátán a 15 m2 mezőgazdasági fóliából és 20 méternyi alumínium csőből összerakott eszközzel lerohan a Vöröskővár domboldalán, miközben a tapasztalt pilóták meg fent szárnyalnak  a magasban, nincs tekintélyed. A kutya se fogja megjegyezni a nevedet. Kivételt képeznek persze a keményfenekű lányok, rájuk a legbénább növendék korukban is odafigyelnek az "öreg" huszonéves pilóták. Amikor oda kerültem, hogy mindjárt szaladgálhatok én is pofáraesni,.... na itt tartok egy szünetet, mert ezt éreztetnem kell. Az emberben a törzsfejlődés során, már amőba korban kialakul a reflex, minél gyorsabban futsz annál nagyobbat esel. De ha mégse tudnád, a mamád egész biztosan  elmondja soxor, hogy "ne szaladj, mert elesel"! Na EZ a sárkányrepülésnél PONT fordítva van. Ha nagyon gyorsan futsz felemelkedsz, ha beszarsz hogy elesel, elesel. Addig kell erőltetni  a futást és a bátorságot, amig TÉNYLEG repülni kezdesz. Az oktatók egyetlen instrukciója "FUTÁS!! És egyetlen utólagos megjegyzése; "mert nem futottál elég gyorsan". Naszóval mielőtt elkezdödtek volna a gyakorlati leckék, a hármashatárhegyi vitorlázó reptér feletti domboldalban lévő sárkányrepülő hangárhoz villanyt tervezett vezetni a klub a lenti reptéri vitorlázó repülő épületkomplexumtól. Ebben a munkában mindenkinek részt kellett venni, erre az időre minden más repülőtevékenység felfüggesztettetett, márcsak azért is, mert a reptért keresztben végig kellett ásni a kábelnek, aminek gyorsan kellett megtörténnie. És mindenben amivel ez járt én jó voltam. A kábelfektetés a véremben van, ha indítani kellett a diesel traktort és ahhoz légteleníteni a magasnyomású rendszert, az nekem hajógépésznek nem gond, amikor be kellet mérni hol földzárlatos a rendszer, tudtam hogy kell ehhez megszerezni az ELMŰ mérőkocsiját, amikor szétesett a kölcsön vibrációs döngölőgép, én tudtam hol székel Angyalföldön az "Éltető" aki akkoriban az egyetlen volt aki alumíniumot tudott hegeszteni, szóval hasznos voltam. A kezeslábasom hátára, amiben vitorlázni is szoktam fel volt írva a hajóm neve, nem kellett bemutatkoznom, mondták ha kellettem, "szólj a Tengerésznek!" El lettem fogadva, anélkül, hogy ehhez el kellett volna kezdenem villogni a repülő tudásommal. A repülőknél egyébként is van mindenkinek valami ragadványneve, volt két "Tűzoltó" is, lett hát Tengerész is. Aztán lett oktatóm is, a Takácsy Géza személyében, aki meg később vitorlázóvá is vált miután megvett társban egy E 30-ast a "Nagymágus"-t, aztán tettem "A" vizsgát, ami után mehettem magas startra, ahol lett "C" vizsgám, de erről majd később.

Folyt. köv.

Kiszáradt vízinövények levágva, hajó mellett lék végigvágva, lék kitömve. Sokat megspóroltam volna a munkából, ha még tegnap levágom a gyékényt és kitömöm végig a léket,  mert reggelre 5 cm vastagon visszafagyott, de se tegnap, se ma nem lettem volna képes többet dolgozni, mint amennyit elvégeztem, az ujjaim  alig tudom behajlítani, és jártányi erőm se nagyon maradt. Pedig már aludtam is egyet délután négykor, miután megebédeltem.  Baltával csináltam ma is, mert az elektromos láncfűrészt nem merem bedugni a vízbe. De még egy ilyen napot nem bírnék ki. Valamit ki kell találjak, ha netán megint ilyen tél lesz, mert egyértelmű, hogy utoljára voltam képes ilyen melóra az életemben. Az, amit a balatoni marinákban csinálnak, hogy szivattyúval cirkuláltatják a hajók körül a vizet, nem opció, mert villanyszámlát okoz. Valami nem felúszó, puha anyag felfüggesztése a hajó köré, lenne a megoldás, ki kell találjam.

Igyekeztem megvédeni a kormányt (NEM az Orbán-félét, azért nem lenne kár), hogy ha megmozdulna a jégtömeg, le ne törjön.

Nem jött be a két héttel ezelőtti jövendölésem, miszerint mindjárt vége a télnek. Ma reggel így néztünk ki. 

Ébredéskor -8,6°C fok a decken, ÉS AMI MÉG SOSE FORDULT ELŐ  amióta nem fűtök a hajón, azaz immáron harmadik télen, BENT ahol alszom is -1,5°C van. Mert idáig mindig beleheltem pluszra reggelre a szalont, hát most már nem sikerült.

Tegnap elment a nap egy gumidefekttel színesített bevásárlásra, ma meg nekiállok a hajót kivágni a jégből, mert kezdem félteni az egyre vastagodó jégpáncél szorításától, merthogy a jóságos napocskát se látom, hogy a segítségemre akarna sietni. Mert amikor rendesen kisüt, akkor  a fekete hajótest mellett a déli oldalon azonnal felolvad résnyire a jég, de napot megintcsak nem láttunk jóideje. Ez azt jelenti, hogy ma se lesz időm emlékezetblogot kopácsolni, szóval aki netán izgatottan rágja a körmét a folytatást várva, attól türelmet kérek.

20:38 

Hát nagyjából mostanra pihentem ki magam. Aztán, hogy holnap mennyire lesz izomlázam.... még kérdés.

Szóval felhúztam a bakancsomra a szöges tópálót, enélkül lehetetlen lett volna a jégen dolgozni. (ajánlom mindenkinek, remek találmány)

Először nekiálltam baltával rést vágni a hajótest déli oldalán. Vágtam egy métert, aztán abbahagytam, mert nagyon fárasztó munka. Gondoltam hátha kisüt  a nap és megkímél a továbbiaktól. Inkább elkezdtem vágni a kiszáradt gyékényt(és kevés nádat), a bambusz botra erősített kínai sarlóval. 

Hát ez is fárasztó meló volt. Gondoltam megcsinálok egy darabot, aztán ha nem bírom abbahagyom. Nem bírtam, abbahagytam, leültem pihenni a körbefagyott Tequila deckjére ( a Tequilát nem fenyegeti az összeroppanás veszélye, a kerek feneke és sekély merülése okán a jég egyszerűen kiemeli magából amikor befagy alatta a víz), közbe a nap is kisütött, folytattam. Na mondom, a következő kifáradásig. Aztán abbahagyom. De aztán megint pihentem kicsit és megint folytattam. A végén így nézett ki a "kaszálás" és a jégre kihúzott nagy kazal után a pálya.

Összegereblyéztem a maradékot, miközben J akit odahívtam, hogy fotózzon, aggódott a stégen,

mert ahol dupla volt  a jég a rárakodott, és a növényzet miatt megtartott, majd ráolvadt hó nyomán, ott ropogott alattam, állandóan beszakadva a felső réteg, de a hosszú hideg miatt már az alsó is elég vastag volt, hogy  megtartson. De kezdetben én is ideges voltam, mielőtt megtapasztaltam, hogy teljesen biztonságos.

A nagy kazalt amit messzebbre kihúztam a jégre elégettem. TUDOM tilos, meg levegőszennyező, DE 1000 éve így csinálják a nádaratók a maradékkal amivel nem lehet tetőt fedni, és mégis csak néhány évtizede lett környezetszennyezés. Mindenesetre a csontszáraz anyagnak alig volt füstje, nagy lánggal elégett sokat mondok ha 10 perc alatt, ennyi maradt belőle.

Aztán visszaballagtam a hajó mellé baltázni... HÁTHA leválasztotta netán megpuhította a nap a jeget. Hát csalódtam ha ezt hittem, a jég szinte szikrázott amikor belevágtam a baltát olyan kemény volt, de ha nem is szikrázott fröcskölt, jól eláztam, de csináltam....mondom, amíg el nem fáradok. Aztán elfáradtam, megint leültem a Tequilára, aztán megint mondtam, "még egy kicsit". Addig-addig amíg másfél méter híján végigértem a hajón.

A kivagdalt jégdarabokat gereblyével kiemeltem a vízből és arrébb raktam, mert ezek éjszaka oda fognak fagyni a jégre és ha holnap folytatom a munkát nem tudok tőle odamenni, ha otthagyom a lék mellett.

A jég vastagsága amúgy jócskán meghaladja a 10 cm-t. 

A stég mögötti rekettyéből learattam még néhány négyzetmétert és elkezdtem vele kitömni a léket, ezzel azt érem el, hogy ha be is fagy, de nem fogja nyomni  a hajót, mert a befagyott növény biztosít a jégnek tágulási lehetőséget.

Jó lett volna teljesen befejezni ezt a "léktömítést", de  ekkorra már annyira remegtek az inaim, hogy muszáj volt abbahagyni, mert teljesen elfogyott az erőm. J kihozta az ülőpárnát a stégre a hintaágyra, lerogytam és csak pihegtem a lenyugvó nap fényében. Szóval be fog fagyni az éjjel, de remélem már nem 15 centire, holnap feltöröm  a maradékot, learatom a száraz vízinövényzetet és kitömöm vele a léket. Aztán ezzel kész, nagyon remélem az idei télen nem kell mégegyszer csináljam. Sajnos a jég korcsolyázni nem az igazi, mert  a ráesett és egyenetlenül ráolvadt hó miatt hepehupás. Csúszik mint a fene, a szöges cipő nélkül nem lehetne rajta mászkálni se, de korcsolyázásra nem ideális. ...  Azért ha végeztem  a munkával és kipihenem magam, lehet mégiscsak megpróbálom  a korizást.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizedik rész.

Ha már így szétkalandoztam a szállodából, még egy sízős emlék (tucatjával jönnek elő, mintha egy csapot nyitottam volna meg az emlékezetemben), már nem tudom milyen kapcsolat révén, az is lehet hogy csak egyszerűen újsághirdetés útján, a Fővárosi Gázművek sí szakosztályával mentem a szlovákiai (akkor persze még Csehszlovák) Chopokra egy hetes síelésre. Vadidegen társaság, de talán említettem én könnyen barátkozom (már akivel lehet és megérdemli) a szállodában a szobák elosztásánál figyelembe vették persze a családokat, házaspárokat, barátokat, aztán az olyan "töltelék" jelentkezőket mint én is voltam beosztottak ahogy épp jött. Egy szobába kerültem egy központifűtés-víz-gázszerelő maszek sráccal és egy pszichiáter doktornővel. Na a hölgy panaszkodott, hogy hát az mégse járja, hogy ő vegyes szobában legyen, hogy lehet ilyesmit mégcsak elképzelni is, de mondták a szervezők, hogy ez itt egy sportegyesület, így jött ki a létszám, ezen nem lehet segíteni, kész.  A srác remek útitárs volt, az ő Zsigulijával mentünk hármasban, már az odafelé úton összebarátkoztunk, abszolút egy húron pendültünk, "vette a lapot", ültek a poénjai, a doktornő eleinte egy kicsit merev volt, de aztán felvette a ritmust és tökéletes lett az összhang köztünk.  Nem kell semmiféle  "egyebekre " gondolni, tényleg csak haverság volt, de két nap múlva minden gátlás nélkül beültünk meztelenül a szaunába meg utána a jeges vízbe a medencébe, nem volt semmi gond és hazafelé már azt mondta, hogy ő soha nem hitte volna, de ezek után többé nem is akar nőkkel lakni egy szobában.

Nade mostmár visszakanyar. Megvolt a NOVOTEL-ben az első "cselédbál". Most hosszas turkálást végeztem a quasi kidobott régi PC-ben a lányom pincéjében történt néhány év előtti lomtalanítás során megtalált és akkoriban digitalizált fekete/fehér negatívok közt, itt van néhány képi emlék a bálról, amik a söröző táncparkett burkolattal beborított bowling pályáján készültek... ha minden igaz 1984 farsangi időszakában. Talán lesz aki magára ismer, merthogy jelezte valaki, hogy megosztja ezeket az emlékeimet a Pannóniás archívumában, amit tudomásom szerint elég sokan követnek és csak remélem, hogy az egykoriak közül néhányan még élnek.

Jobbra Szórádi András teremfőnök, róla még lesz szó a későbbiekben.

Itt a Hollós Laci ropja a táncot, és közben az óráját nézi.

A "nagyok" Bocsák László igazgató és Margó a személyzeti vezető.

Balszélen a Bognár Józsi a söröző vezetője, jobbszélen Zsuzsa a felesége, a többieket szégyenszemre elfelejtettem.

Az akkor még frissnyugdíjas Poszlovszki Rezső bácsi ifjú feleségével.

Tánc után kifulladva.

És ez volt az utolsó kép. Nem sokkal ezután reggel csöng  a telefonom, női hang, a Hollós második felesége, és csak annyit mond meghalt a Hollós! Levegőt nem kaptam, csak annyit nyögtem ki teljesen hülyén, hogy "ne vicceljen"... ő meg annyit, hogy nem viccel...... SZÜNET.

Nos.... Laci még nem töltötte be az ötvenet. Nemhogy a két végén, de a közepén is "égette a gyertyát". Legalább napi három csomag cigarettát elszívott, és hát az alkoholt se vetette meg. És imádták a nők (mondjuk ez utóbbi nem árt az egészségnek). Én mondtam a temetési beszédet a sírjánál, de valamelyik hölgy még a beszédem piszkozatát is elkunyerálta tőlem.  Arra emlékszem ahogy indítottam; "Meghalt egy ember, nem halljuk többé falakon áthatoló dörgő hangját....  és valahogy úgy végződött, hogy... remek ember, jó barát és igazi férfi.... emlékezzünk rá, mert akkor ő nem halt meg egészen, él amíg emlékezetét megőrizzük". Nem tudom hányan élünk még azok közül akik ismerték, nekem az utána következő pályafutásom során minden irodám falán ott lógott a bekeretezett képe és most is ott van a hajón a könyvespolcon a könyvek közt. Olyan ember volt, akire ráillett a mondás, "nagyformátumú". Voltak problémái a szívével, de nem vette komolyan. Amikor elköltözött a második feleségétől, építkezésbe kezdett, az anyjához költözött és azt a házat kezdte átépíteni. Szívrohama lehetett, az édesanyja altatóval aludt és reggel arra ébredt, hogy ordít a rádió a fia szobájában, de addigra halott volt a Laci. Alighanem a rádió felhangosításával akart segítséget kérni, nem sikerült. Csúnya örökösödési jogi adok-kapok következett ezután, miután nem voltak még elválva a második feleségétől, még engem is beidéztek a bíróságra tanúnak, nagyon nem kellett volna szegény Lacinak meghalnia, de hát a halál olyan mint a hasmenés, he menni kell hát menni kell.  Még mindig megérint, pedig azóta eltelt több mint negyven év.

Nos ettől sokminden megváltozott. Én elsősorban elvártam volna, hogy összeüljön a felső vezetés és találjuk ki az utódlást. Bevallom elvártam volna, hogy felkérjenek rá. De erre nem került sor. Olyan quasi üzengetések, félmondatok terjengtek, amiből azt szűrtem le, hogy nem leszek "befutó". Kétségtelen, rövid ideje voltam a cégnél, egy ilyen beosztással nálam tekintélyesebb "öreg bútor"-okat szoktak megajándékozni, továbbá nem voltam párttag, ami ugyan a Hollós se volt, de neki megbocsájtották, de az újaknál ez hozzá tartozott a karrierhez. A Storczer Laci bácsi, aki régi Pannóniás volt és korábban  a Somogyi Jenő jobbkeze, ugyan mondta, hogy engem javasolt, de látszott, hogy "odafent" nem akarják. Hogy konkrét legyek, rólam mindenki tudta, hogy a "Hollós embere" vagyok. Mindent tőle tanultam és mindenben őt követtem. És a Bocsák igazgató igaz, hogy kifelé könnyeket mutatott, de alighanem nagy megkönnyebbülés volt számára, hogy megszabadult a Hollóstól. És nem hiányzottam neki a nyakába egy "Hollós kettőnek". Hamar átláttam az erőviszonyokat. Továbbá... ha valamihez SOHA nem volt érzékem, az  a karrierépítés. Mindig  a munkámra koncentráltam. Szóval most se könyököltem. Ha nem, hát nem. Különben is akkoriban nem volt akkora szám "főnöknek" lenni. Mindenki ott volt  a fizetési íven és mindenki látta mennyit keres a másik. Ha kineveznek, lett volna tán egy ezressel több a fizetésem, nagyobb  a felelősségem, vívhatom a harcot egy tőlem teljesen különböző vezetési felfogású, minimum gyanakvó igazgatóval, ráadásul úton-útfélen érzékeltetik velem, hogy mekkora megtiszteltetésben van részem,  KELL EZ NEKEM? Úgy. hogy azt mondtam nem akarom. Bár igazából meg se kérdezték, csak úgy üzengettek. Hát ha még igazából szóba se állnak velem, akkor mire teperjek? Keressenek valakit fölém villámhárítónak, a kongresszusinak úgyis ott van a Tamás mint műszaki igazgató, én meg csinálom  a szállodát ahogy eddig is. Hamarosan megtalálták az Oláh Györgyöt, aki valamivel fiatalabb volt nálam és korábban a Buda Penta hotelban ( a Déli pályaudvar mellett ami van) volt valamilyen műszaki beosztásban és megpályázta az állást és beköltözött a Hollós irodájába. Első nekifutásban kidobott onnan mindent, míg a Hollósnál kazalban álltak a papírok az asztalon amikből folyamatosan dolgoztunk (többet ültem nála mint a saját, Lovas Lacival közösen birtokolt irodánkban a szerelőszinten), a Gyuri ott ücsörgött naphosszat az üres íróasztalnál, előtte egy sajtcetlivel. Igazából fogalmam sincs mit csinált, mert kérdezni szinte soha semmit, én meg csináltam a dolgom ahogy eddig. Mindig a húzós lovat terhelik, valahogy mindig mindenki mindennel engem talált meg, ami még csak rendben is lett volna, de elkezdtek a BKK (emlékeztetőül Budapest Kongresszusi Központ) problémáival is engem szekírozni, mert az a ház meg javában épült és azonnal kellett mindenben intézkedni. Nem mondom, hogy átvettem a György Tamás munkáját, de valahogy ő épp mindig  bent volt az egyetemen és ugye azonnal, és akkor menjek már....Az Oláh Gyuri meg... hát nem fog örülni neki ha ezt olvassa, de mulya volt ehhez a melóhoz. Nem említettem, de Bocsák et, minden hétfőn, reggel kilenc órakor vezetői értekezletet tartott, amiről nem szabadott távol maradni, sőt elváratott hogy a "csipogóját" (ez egy a mobiltelefont megelőző korszak személyhívója volt, ha megszólalt azonnal egy házi telefont keresni és felhívni egy számot amin összeköttetésbe lépni a hívóval) is adja le. Namost énnekem PONT a hétfő délelőtt volt a legzűrösebb, a hét indítása, egyszerűen nem fért bele a munka ritmusomba egy, gyakran késő délutánig elhúzódó 80 %-ban tökfölösleges meddő szájtépés, de a Bocsák imádta. Na erre volt jó az Oláh Gyuri, ő elücsörgött ott. Ezekről az értekezletekről jegyzőkönyv készült ahol megjelölték az egyes témákat, a határidőt az intézkedéshez és a felelőst. Nade egyszer a Gyuri valahova elkolbászolt és az igazgató rangidős titkárnője engem riasztott hogy azonnal menjek vezetői értekezletre. Odamentem, leültem. ment a számonkérés ki mit csinált, meg mit nem és egyszercsak Bocsák et nekem szegezte a kérdést "és mi van  a lámpákkal?" Fogalmam se volt miről van szó, de mondtam hogy tudomásom szerint minden ég aminek égnie kell. Nade kiderült, hogy az egyik étteremben lesz egy tudományos kongresszus, és ezeknek az idős tudósoknak kevés az  a hangulatvilágítás ami ott van és a műszak feladata volt oda kiépíteni extra fényeket és ezt behatáridőzték egy korábbi értekezleten, mely határidő már le is járt. A Gyuri meg úgy ahogy volt elfelejtette az egészet. Hát bevallottam, hogy fingom sincs a dologról, amit a B vagy elhitt vagy nem, mindenesetre haragra gerjedt, ami nem tett jót az idegeimnek, nem szívelem, ha más miatt engem b@sznak le. Na szóval ilyenek lehettek amögött, hogy szegény Oláh Gyuri szerződését az év lejárta után nem hosszabbították meg és kitették  a szűrét.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, kilencedik rész.

1983-at írunk. A Balatonon továbbra is versenyvitorláztam a MAHART klub színeiben és maradék szabadidőmben folytattam első hajóm, egy 25-ös túrajolle építését barátaim társasházának az udvarán,

Budán a Beregszász utcában, amihez a hozzávalókat még tengerész koromban vásároltam össze a világban és később "Tengerész" névre kereszteltem. Innen származik a "nevem", amikor már versenyeztem és a kezdeti szerencsétlenkedés után elkezdtek jönni az eredmények, mindenki csak a hajóm nevén emlegetetett, szólított, így ragadt rám a név, amit immáron több mint 40 éve "használok" és alighanem többen ismernek ezen a néven mint az igazin.

Nagy változások szele lengedezett. Na "rendszerváltás"-ra még a legmerészebbek se mertek gondolni, de a korábbi szigorú gazdasági környezet lazult. Bár az "új gazdasági mechanizmus"-t Brezsnyev, alighanem a keményvonalas magyar kommunisták buzgó unszolása mellett elkaszálta. Pedig még Kádárt is meggyőzték, róla a "Liskaiánusok", így visszafordultunk a szocializmus építésének eredeti útjára. A mechanizmust aztán Kína csinálta meg és hát ahogy nézem sikerre is vitték, legalábbis az USA-át mára alaposan besz@ratták, mi meg ugye itt tartunk, boldogult anyám mondása jut eszembe, "mint  a félgmegizélt menyasszony". Már korábban megjelentek a mezőgazdasági vállalkozások a TSZ-ekben és az állami gazdaságokban, szabadabb lett a vállalkozás,  https://www.facebook.com/watch/?v=545459672164482 un. melléküzemágak termettek a semmiből, amik ipari tevékenységet folytattak, hivatalosan a mezőgazdasági tevékenység segítésére, valójában  kihasználva a szabadabb vállalkozási formát, betölteni a réseket, amiket a szocialista nagyipar képtelen volt.  Új vállalkozási formaként megjelentek a GMK-k (gazdasági munkaközösség), sőt lettek VGMK-k is (vállalti gazdasági munkaközösség). Ez utóbbi egy fából vaskarika, nem igazán értem hogy gondolták, de arról szólt, hogy a dolgozók a cég eszközeivel , de munkaidőn kívül ugyanazt csinálják mint munkaidőben csak külön pénzért mint vállalkozók. Ha ezt a "kapitalisták" találták volna ki kórusban ordított volna ellene a sajtónk, hogy kizsákmányolják a dolgozókat, így viszont a híradóban Kádár elvtárs a dolgozókkal jópofizott, akik örvendeztek, hogy így többet keresnek. Ami igaz volt, de többet is dolgoztak. A Hollós Laci úgy döntött, hogy erre a vonatra mi is felszállunk most, hogy jönnek a pénzek a szálloda felszerszámozására, alapítsunk egy VGMK-t aminek én leszek a vezetője. Így jobban megtudjuk fizetni az embereinket, mert az volt a helyzet, hogy a fizetéseket a régi bértáblázat szerint állapították meg, ami elég alacsony volt, tekintettel a vendéglátóipari beidegződésekre, amiben a gumicsizmás szakiknak kiváltképp a duguláselhárításban kellett jeleskedniük, miközben nálunk meg az akkoriban legkorszerűbb technikához kívántatott szakértelem.

Nekem szinte mindegy volt, így is, úgy is napi tíz órákat voltam bent, mert még mindig "építkeztünk". Jött az uszoda, hogy kellene napozó tarasz a tetőre, csináltunk. Kellett a Rezső bácsinak meg az esztergapadnak egy műhely, építettünk egy udvarra vezető zsákfolyosó kibővítésével. Berendeztük a műhelyeinket és elláttuk a szükséges szerszámokkal, bútorokkal, gépekkel. A konyhákban és a vendégterekben áthelyeztük, átszereltük, átépítettük mindazt amit az ott dolgozók a munkájuk optimális végzéséhez szükségesnek tartottak. Ami nem fért bele a nyolc órába azt csináltuk VGMK-ban, számlázva. Csak a könyvelést utáltam, akkora papírt kellett hozzá kiteríteni, hogy két asztalon fért csak el. Ráadásul el is rontottam, például bruttó összegeket könyveltem, pedig külön zsebből fizetem 8000 forintot érte, hogy kitanítson valaki  a könyvelésről, de ezek szerint ő se értett hozzá. Kaptam egy PM ellenőrzést, melynek során az ellenőr hölgyre az idegbajt hoztam. Ugye minden ellenőrzés arra megy ki, hogy ki csal és hogy lehet leleplezni. Namost csalást nem talált, de én, a matematika szabályai szerint, csináltam olyat, hogy negatív összegeket könyveltem. Kérdezte, hogy ez micsoda? Mondtam, hogy a saját zsebemből raktam pénzt a kasszába, mert az embereket ki kellett fizessem, aztán amikor megjött a számlánk ellenértéke akkor kifizetem magamnak. Hát ez aztán teljesen szabálytalan és nem is tudja mit csináljon velem. De szedjem össze és vigyem el a lakására az "analitikákat", és majd kitalál valamit. A dolog könnyűségbe ütközött, mert kiderült, hogy három háznyira lakik attól a helytől ahol a hajómat építem, odafelé menet beadtam neki a papírokat. Ennek több mint 40 éve azóta se jelentkezett az illető. Lehet a vizsgálat még tart.

Akkoriban még havas telek voltak, a Normafánál kezdtem el sízni, aztán később kijártam, kijártunk baráti társaságok, alkalmi partnerek az akkori Csehszlovákiába, majd Ausztriába, de síeltem Lengyelországban és Bulgáriában is. Volt néhány kalandom, például Certovicán az alacsony Tátrában nagyon kezdő koromban a lábamat törtem (akkoriban még nem voltak kioldós kötések). Besztercebányán operáltak, négy csavar most is bent van  a bal sípcsontomban. Én még olyan vidám kórházban életemben nem voltam. A nemzetközi nőnap alkalmából a szomszéd női kórterem egyöntetűen leittasodott, egész éjjel énekeltek és a nővér futkosott az ágytállal. Elsőre aggódtam, mert nem tudtam hogy fogok beszélni velük, aztán bejött a professzor https://sk.wikipedia.org/wiki/Imrich_Hudec és megkérdezte MAGYARUL, hogy hogy vagyok. Megbeszéltük, hogy megoperál és, bár ugrás a sötétbe, de a legjobb döntés volt amit csak hozhattam, mert a legjobb kezekbe kerültem. De előtte áttoltak a közös kórterembe, ami elég szörnyűségesnek nézett ki elsőre. Büdös volt, mindenki engem bámult, a sarokban a vasorrú bába, egy vénséges vén randa banya, koromfeketében száz szoknyában egy csúf vén öregembert öltöztetett, aki tele volt véraláfutásokkal. Én meg csak ültem az ágyban combtőig begipszelve és átkoztam a percet amikor úgy döntöttem, hogy itt maradok ebben a pokolban. És akkor a banya elkezdett közeledni felém... rátámaszkodott az ágyvégre és megszólalt: "Hát magával mi történt édes fiam?" Nahát de aranyos azzal a sok kedves ránccal az arcán! Elmondtam, ő meg megnyugtatott, hogy itt aztán a világ legjobb orvosai vannak, lám itt a férje, kilencven éves, elütötte egy autó de a professzor úr meggyógyította. Na kezdtem kiengedni. Bemutatkoztam a szomszéd ágybeli sorstársnak Juliusnak, aki két mankóval közlekedett, később megtudtam rendőr és elesett a csúszós utcán. Megszomjaztam, mondtam Julusnak,  aki nem tudott egy szót se magyarul, hogy "voda", de ő kézzel lábbal elmutogatta, hogy itt  a víz az a biztos halál, össze fogom magam fosni ha csak egy kortyot is iszom belőle, DEELLENBEN ha sört iszom! És kiderült az éjjeliszekrényében CSAK AZ VAN. És kibontotta és ittunk. És aztán ittunk még többet is, mert nagyon ki voltam száradva, és egyre vidámabb lettem és a nővérnek csak csöngetni kellett és hozta a kacsát, merthogy én járóképtelen voltam. Aztán amkor elfogyott a sör, csak kiabálni kellett a Mordácsiknak, a szomszéd kórterembe, aki elkörfűrészelte a karját, ezért válltól be volt gipszelve és  a karja vaskonzollal kitámasztva a csípőjéhez, és kiválóan beszélt magyarul, így ő lett a tolmács és a hálós szatyrot felakasztva  a konzoljára prímán tudott  a büféből újabb söröket hozni, amiket már én fizettem. És aztán három nap múlva megszerelték a lábamat, egy hét múlva autóbusszal jöttem haza gipsz nélkül, igaz a Deák téri buszmegállóból már taxiztam, mert járni még nem szabadott. Szóval csuda vidám kórház volt, még egy évre rá is kaptam egy üdvözlő lapot az egyik nővértől a Jugoszláv tengerpartról. Most megrohantak a sízős élményeim, oldalakat tudnék még írni, de csak egyet említek, baráti kapcsolat révén a Vörös Október Mezőgazdasági Termelő  Szövetkezet turisztikai melléküzemágának (ugye említettem fentebb a mezőgazdasági vállalkozások korát éltük) vezetője Maus Gotthárd szervezett egy sítúrát az ausztriai Murauba, ahova rendkívül kedvező árak mellett a kezdő csapattal indultunk felderíteni a lehetőségeket. Azóta Murau az egyik legnépszerűbb célpontja a magyar sízőknek és az egykori MGTSZ melléküzemágból lett a Pegazus Tours.

Folyt. köv.

Szóval megértem én a vegánokat. (gyerekkoromban anyám "bicsérdistának" hívta őket) Én szinte MINDENKIT megértek, mert én TÉNYLEG liberális vagyok a szó legklasszikusabb értelmében. PERSZE... szegény állatok, leölni csak hogy megegyük, barbár dolog. De hát ENNEK én nem tudok ellenállni. További részletek a tegnapi zsákmányból. Füstölt csülök

és egy "kis" kolbász.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, nyolcadik rész.

Szóval lassan elkezdett "beállni" a ház. Jött a tél, holtszezon. Akkoriban még közel se volt kapitalizmus, még javában építettük a szocializmust, de azért a bevétel már fontos volt, így hiába a négy csillag, a viszonylagos luxus, le kellett adni az árakból és az igényekből, mert azt, hogy üres legyen a ház nem engedhette meg magának a cég. Tehát olcsón adtuk és a vendégkör is "olyan" lett. Villanyszerelő meséli egy reggel, hogy levágta a kismegszakítót egy szobában a dugaljáramkör. megy fel megnézni mi van, hát a lengyel vendég hölgy a bőrönd tartó asztalra helyezett kétlapos villanytűzhelyen főzi a család ebédjét. Persze fröcsköl az olaj, meg mellékesen levágja a túláram az asztalilámpa számára kitalált áramkör védelmét. Szóval "olcsó vendég". Egyszer sikerült egy szovjet kuncsaftnak felgyújtania egy szobát. Ugye az oroszok teáznak. Fogta az üvegpoharat, megtöltötte vízzel, beledugta a merülőforralóját és okosan lehelyezte a kanapéra. Igenám, de amíg a víz melegedett elfogyasztotta a vodkáját, amitől elálmosodott és elaludt. A víz felforrt, majd elgőzölgött az üres pohár meg elpattant a fűtő spirál hőjétől, a merülőforraló meg alámerült, beleégette magát a kanapéba. Először füst lehetett, amire felébredt a drága jó turista, felkelt, és letámolygott a recepcióra, ahol megjegyezte, hogy valami rossz szag terjeng a szobában. Nem hangzott vészhelyzetnek, ezért a portás felhívta a műszaki diszpécsert, az az ügyeletes villanyszerelőt, aki mire felért, és megtalálta a szobalányt aki kinyitotta a szoba ajtót, addigra szembe csapták a lángok ( gyakori a "szúróláng" a hirtelen ajtónyitáskor, ezért ha tűzgyanú van azt csak nagy óvatossággal szabad megtenni, de hát ez esetben gyanú nem merült fel), a fél szoba égett. Okos volt a.. talán a Szász Karcsi, de ebben már nem lehetünk soha biztosak, szegény már nem él, elvitte a rák ( a Solti Adrien ha jobban emlékszik majd kijavít ha olvassa ezt a bejegyzést), gyorsan visszacsukta az ajtót, és riasztott akit tudott és ahogy a tűzvédelmi gyakorlaton megtanulták, a londinerrel ketten eloltották a tüzet. Persze minden tüzet, még az eloltottat is be kell jelenteni, de mire a tűzoltók kiértek már nem égett semmi. Persze a szobaberendezés odalett, meg az ajtó is alaposan megégett, és az egész emeletet napokig szellőztetni kellett a füstszag miatt, de nagyobb bajunk nem lett.

Na ilyen és még hasonló esetek rendszeresülnek akkor amikor egy szálloda bevétel okán kénytelen leadni a vendégminőség igényből. A későbbiekben erre még vissza fogok térni néhány emlékezetes történettel. Azt amúgy, hogy pangás van, onnan  lehet tudni, hogy holtszezonban megtelik a jobb szállodák homlokzata is csábító feliratokkal. Mert ha "megy a szekér" akkor nem kell vadászni a vendégekre, az utazási irodák és egyéb ebből élő szervezők ontják a csoportokat, sok vendég jön magától is (akkor még nem létezett az Internet), de ha megjelennek a plakátok  "Kettőt fizet hármat kap"...."Ingyen gyerekjátszóház a családosoknak", és egyéb becsali szlogenekkel akkor abból tudni lehet, hogy nem megy a bolt. Hálistennek legalább az értékesítés nem az én gondom volt, de az aggódás az igen és nem is egészen voltam benne biztos, hogy megéri messze áron alul kiadni szobákat csak azért, hogy legyen valamennyi bevétel, ha az az olcsó vendégkör több anyagi kárt okoz, mint amennyi bevételt otthagy a kasszában. Mert azt mondanom se kell, hogy ezekből kártérítést kihúzni reménytelen dolog volt. Egy olcsó spanyol, vagy olasz diákcsoport invázió után a műszaknak és a HK-nak vért kellett izzadni, hogy ismét szintre hozza a szállodát. De kicsit előre szaladtam az időben, '82- '83 fordulóján, ezeket még csak tanultam, az igazán súlyos tapasztalatokra nehéz évek múlva tettem csak szert.

Éltük a hol zűrösebb, hogy nyugalmasabb mindennapokat, amikor jött a következő nagy kihívás, amire a jólértesültek már számítottak (én nem tartoztam közéjük). Azzal indítottam ezt a fejezetet, hogy az egész legújabbkori idegenforgalmi (főleg szálloda)program osztrák államhitelből valósult meg és úgy tűnik maradt még pénz a kasszában, vagy a sikerre való tekintettel lett még hajlandóság, megfogalmazódott három további projekt. Az első volt a "Ferihegy 2" ami egy jó nagy falat volt, aki repülni szokott ismeri. A másik a Hegyeshalomnál lévő határátkelő teljes átépítése a hatalmasan megnövekedett autóforgalom megfelelő kezelése érdekében, na ez azóta kidobott pénzzé magasztosult, de '83-ban ember nem tudta volna elképzelni mi lesz itt határátkelés vonatkozásában, illetve mi nem lesz, azaz 21 év múlva gyakorlatilag megszűnik a határ. Ó bárcsak ez lett volna az egyetlen amire nem számított senki! Na ami engem konkrétan érintett az most jön. Arról van szó, hogy ha már itt dőlnek a pénzek befelé ajtón ablakon, az MSZMP-nek ami akkoriban olyan volt mint most a FideszKDNP, csak azok még pironkodva loptak, nem hencegve mint most Orbánék, és be voltak sz@rva, hogy a Kádár észreveszi, snassz lett a MÉMOSZ székház amiben korábban  a pártkongresszusaikat tartották 1970 óta ötévenként, amikoris elmondták egymásnak, hogy bár vannak még hibák de a végén hogyan fogjuk dicsőségre vinni a szocializmust. PONT mint most, hogy igaz, hogy egyre sz@rabb minden, de ha még két ciklust behúzunk kétharmaddal ismét naggyá teszi az állampárt Magyarországot.

TALÁN annyi különbség van, hogy az akkori dumát még az a 800000 párttag se hitte el, a mostanit meg kb hárommillió választópolgár elhiszi, ennyit butult a nép 40 év alatt, ahogy a proletárdiktatúrát felcseréltük bugrisdiktatúrára. Naszóval  a '85-ben esedékes XIII. pártkongresszusra szükség lett egy új, a kor igényeit kielégítő kongresszusi "palotára", amit aztán lehet értékesíteni a jó üzletnek bizonyuló kongresszusi turizmus kereteiben. Nem akarom túlrészletezni, aki tudja úgyis tudja, aki meg nem, annak csak annyit, hogy a művelt világban jólfizetett embercsoportokra időnként rájön a mehetnék, és olyankor kevésnek gondolják hogy amúgy rengeteg kommunikációs csatornán össze vannak egymással kötve, de tapogatni, szagolni, és egyéb hasonló testközeliségben akarják egymást tudni, na ilyenkor felkerekednek és  keresnek valami jó szállodát valahol a világban, ahol egymás társaságában lakhatnak és ezt az igényüket egy nagy teremben kielégíthetik. Na ennek a jólfizető közönségnek ezen szükségleteire bazírozzák a kongresszusi turizmus üzletágat.

Megkezdődött a Lakóterv Finta József vezette csapata által a  Budapest Kongresszusi Központ  tervezése. Nem akarok utólag okos lenni, és határozottan nem mondom azt, hogy ha bennünket jobban bevonnak a tervezésbe, akkor a projekt jobban sikerült volna. Mert egy ilyen, igazából színház/koncertterem üzemeltetésében aztán végképp nem volt semmiféle tapasztalata senkinek a Pannóniából. De azért ezt is lehetett volna.. hogy Bocsák et. amúgy néha valóban találó kedvenc kifejezésével éljek, ezt is lehetett volna "egy picivel jobban csinálni". A kivitelező és beruházó adott volt, a Kerber és az Arge Bude Hotels. szóval a régi megszokott partnerek. És velük a régi megszokott problémák. És hát nálunk se volt minden egyszerű. Az nyilvánvaló volt, hogy miután a két ház egybe épül, közös lesz az üzemeltetés, tehát ami minket, mármint területemet  a "műszakot" érinti, a jelenlegi csapat fog itt is és ott is dolgozni. Ez felvet mindenféle szervezési feladatokat. MIKÖZBEN mi a Hollóssal ezen agyaltunk, Bocsák László igazgató egyéni akcióba kezdett. Nekem nem igazán volt rálátásom az igazgató viszonyára a Hollóssal, aki velem nem beszélte meg a kettejük dolgait, de úgy éreztem, nem esznek egymás tenyeréből.  Alighanem az igazgatónak nem igazán tetszett az a befolyás amivel a Hollós a tekintélye révén a vállalatnál rendelkezett, beárnyékolva az övét aki, bár az egyszemélyi vezetője volt a szállodának és a majdani kongresszusi épületnek, mégis érezhette, hogy az általa amúgyis görbe szemmel nézett műszak élén olyan ember áll akit... hogy úgy mondjam "nehéz vezetni". És egy szép napon felvett teljesen egyedül a kongresszusi ház élére egy új műszaki igazgatót. Nem helyettest, tehát marad a Hollós mindkét házra és vagyok én  a szállodára és az új ember a kongresszusira, hanem quasi a Hollóssal azonos rangban egy új embert, miközben a csapat közös. György Tamás, amúgy remek srác és hamar jó barát, egyetemi ember, aki ráadásul korábbi egyetemi elfoglaltsága mellett kellet hogy gyakorolja az új ház műszaki igazgatását a meglévő csapattal. Mi van ilyenkor? Aki volt katona tudja a parancsot megb@szni nem lehet mert csak szaporodik, előállt egy helyzet, én visszavonulót fújtam, enyém a szálloda, a Hollós a főnököm, a kongresszusit meg viszi az új igazgató a Hollóssal meg oldják meg a problémákat ott, ahogy tudják. A helyzet tovább eszkalálódott. Bocsák László jégkorong bíró volt és a Hrabák Károly jégkorong bíró kollégáját is odahozta műszaki ügyintézőnek a kongresszusiba, meg még egy új kollégát Tanács Lászlót. Tehát ott bővült a műszaki csapat három fővel, gyakorlatilag mindhárom vezető, de a "talpasok", azaz a karbantartó melósok maradtak az eredeti létszám. Hogy még bonyolultabb legyen a rendszer, lett egy teremberendezőnek és technikai üzemeltetőnek nevezhető csapat a Fekete Laci vezetése alatt, akik az idő folyamán profi színházi műszakká nőtték ki magukat. 

Korábbi részben említettem, hogy egy bonyolult rendszerben a működésedet kizárólag az határozza meg, hogy a rendszer tagjaival milyen egyéni kapcsolatot tudsz kialakítani. György Tamás  remek ember volt, de tapasztalatlan, ahol tudtam segítettem neki függetlenül attól, hogy hogy most ki milyen sarzsival van jelen  a rendszerben.A nálam idősebb Hrabák Karcsival mitteszisten éveken át egy irodában dolgoztam a Vegytervben, remek történeteket tudott mesélni lebilincselő stílusban, régi barátok voltunk, kapcsolat kipipálva. Tanács Laci arany ember volt, barátok lettünk pillanatok alatt. Az, hogy most ki kivel van, és hogy az igazgatónak volt e terve az "oszd meg és uralkodj" irányban, az ha volt is (soha nem fog kiderülni, ez részemről csak egy sejtés, lehet hogy egyszerűen csak vezetési kényszer miatt nyúlt bele ilyen durván a rendszerbe, ELVILEG akár az is lehet a Hollóssal egyeztetett, bár én ezt egyáltalában nem hiszem, csak ezt én nem tudtam és később majd részletezem miért nem volt mód tisztázni) mondjuk úgy, nem sikerült. De azért egy kicsit visszavett a munka iránti lobogásomból. Az mindig rontja a meló hatásfokát, ha közben taktikázni kell.

Közben, immáron közreműködésem nélkül alakult a kongresszusi épület, egyelőre tervező asztalon. Egy NDK-ban székelő professzor alakította az akkusztikus burkolatokat. Színházszakértők tervezték a világítást, komoly művészeti alkotások kerültek a házba, a megnyitó előtt a Szász Endre akkori (vagy talán már ex?) felesége Lula a díva, hatalmas felhajtást csapott a Szász Endre alkotta porcelán falikép körül, tekintettel a közelgő pártkongresszusra  a BM szakemberei belepofáztak a "védett személy" érdekében mindenbe, hogy hogy lehet megközelíteni, honnan lehet támadni és hogy lehet védeni. Én meg nagyjából kívülről néztem az egészet és időnként Storzer Laci bácsi nyugdíjassal, aki a könyvelésnek segített a szálloda még mindig befejezetlen aktiválásában, összedugtuk a fejünket hogy "ez a német nyelvű számla mi a jó isten lehet, merthogy EZT én nem láttam ide se beépítve se beszállítva az tuti". 

Aztán beindult az építkezés, megint nagy volt a felfordulás, de én igyekeztem minél távolabbról a "szállodámból" nézni a dolgot, van ott immáron elég műszaki vezető, vívjanak meg Kerberrel, osztrákkal, elég volt nekem egyszer végigbrusztolni. Nyomták a pedált rendesen, mert a XIII pártkongresszusra, amire tulajdonképpen az egész épült  mindennek puccparádéban kellett lennie.

Folyt. köv.

11:21 Ugrás a jelenbe.

Most jöttünk vissza a disznóktól. Kivételesen a tápláléknak tartottakról lesz szó, nem az uralkodó osztályról.

Ezek a két évesek, hát ők bizony meg lesznek ölve.

Ezek a választási malacok (nem, nem az ami 90valahány nap múlva lesz)

aki fázik bemegy az infra lámpa alá melegedni

És hát ez a végállomás.

Egy oldal szalonnával, egy füstölt csülökkel, és 8 X 0,45 = 3,6 m füstölt kolbásszal (fele csípős, fele csemege)  távozunk 24000 Ft vételár ellenében. Ez a vásárlás is mutatja az optimizmusunkat, szemébe nevetünk az elmúlásnak, ezt még meg fogjuk enni, méghozzá szép lassan beosztva.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, hetedik rész.

Beindult a verkli, de csak nem másztunk ki a rengeteg extra munkából. Mert a feladatok sorra jöttek. Nem mondom hogy kevesen voltunk rá, de rengeteg olyan volt amire .... még azt se mondom, hogy számítani lehetet volna, de egyszercsak lettek. Lovas Laci műszaki ügyintéző (akiről néhány résszel ezelőtt írtam, hogy eredetileg őt szánta a Hollós a helyemre, aztán mindketten bekerültünk) lett a gyengeáramú szakág főnöke. Tele voltunk szórakoztató elektronikával. Ez is új dolog volt. Tizenöt évvel korábban, amikor tervező koromban művezetni jártam a debreceni Biogálba, még "jó" szobának számított az Aranybika szállodában ha volt benne rádió. Mostanra meg a szinesTV is alap minden szobában, a közöségi terekben háttérzene, és megjelentek a felszerelési tárgyaink közt a videomagnó, kamerák, mert vendégigény volt, meg a saját életünkben is szükség volt az események ilyen típusú rögzítésére. Két  műszerész, bakó Miki és Hárshegyi Józsi folyamatosan dolgoztak a rendszereinken, készülékeinken, részben a diszpécserközpontban berendezett házi stúdióban, részben a gyengeáramú műhelyükben.

Apróság, "háttérzene". Honnan és mit. Valaki "fentről" hozott egy... sajnos a nevét elfelejtettem ( van egy erős tippem, mintha Csermely Zsuzsa lett volna, de nem vagyok benne biztos)  hölgyet, aki azt hiszem a Magyar Rádiónál volt zenei szerkesztő. Kazettákat kért, amiből válogasson, nekem voltak zenéim amiket még tengerész koromban vásároltam be a világ különböző helyein. Hát nem discomuzsika volt az biztos, mert azt nem igazán az én világom, hanem például (amire konkrétan emlékszem ez)

szóval amit egy szolid elegáns helyre háttérzenének alkalmasnak gondoltam. Aztán a hölgy beválogatott belőlük annyit amennyit gondolt. Érdekes módon annak ellenére, hogy szinte alig találkoztunk és beszéltünk ( konfliktusunk pedig egyáltalán nem volt) , utólag hallottam vissza milyen negatívan beszélét rólam, elképzelni nem tudom mivel haragítottam magamra. Érdekes dolog ez. J azt mondta rólam, "aki egyszer veled találkozott, az nem felejt el soha". Szóval velem kapcsolatban kevesen maradnak semlegesek. Vagy szeretnek, vagy utálnak (netán gyűlölnek), közömbös szinte senki nem marad. Talán akaratomon kívül megsértettem valamivel... erre van esély nagy hajtásban, talán több figyelmet igényelt volna, nem tudom. Naszóval háttérzene. Hiába volt mondjuk tíz darab egyórás magnószalag a stúdióban, az azt jelentette, hogy a zenei repertoárunk tízóránként ismétlődik. Ez persze a vendéget nem zavarja, mert átlag másfél napot lakik nálunk és abból csak annyi időt tölt a közösségi terekben amíg reggelizik, meg átmegy a hallon, DE akik ott dolgoznak, azoknak egy idő után a könyökükön jön ki a műsor. MEGÉRTEM. Én egyébként is olyan vagyok, hogy mindenki baját meg tudom érteni, csak azt nehezen viselem, hogy amikor belőlem sugárban folyik a vér, akkor valaki az ujjába állt szálka miatt zaklat. Szóval miközben ment a hajsza, úton-útfélen panaszkodott pincér, szakács, londiner, hogy unja ugyanazt a zenét hallgatni egész nap. Van erre egy mondás; "irigylem a problémáidat". Na én meg egy idő után elfáradva mondtam, hogy el lehet menni dolgozni Csepelre a stancológépek mellé, ott lehet hallgatni ahogy a 10 tonnás gép kicsapja a 10-es kazánlemezből az alkatrészt egy műszakban ezerszer. Szóval megértem én azokat is akik utálnak.

Hamár stúdió és szórakoztató elektronka. Ott voltak a kamerák, a Betamax videomagnók, amik akkoriban a csúcstechnikát képviselték, feladat volt a különféle rendezvények, beszédek, értekezletek, előadások rögzítése... az más kérdés, hogy utána hányan nézték meg, EGYET tudok, hogy sokan, na azt én csináltam. Amiben a tengerészkedés nagyon hasonlít  a szállodáskodásra, központi szerepe van a személyzeti kajának.  "Mi lesz az ebéd, milyen volt az ebéd".  Na ezzel kapcsolatban mielőtt szállodás lettem, ha voltak ábrándjaim, keservesen csalódnom kellett. A legrosszabb tengerész szakács is jobb átlagot főzött, mint amilyeneket gyakorta voltunk kénytelenek enni a személyzeti étkezdében. Egyszer (amikor a Hollós nem volt elérhető, erről majd még lesz szó, nekem kellett a vezetői értekezletre menni, ami rendszeresen arról szólt, hogy mindenki elzokogta melyen problémákkal küzd és hogy  a műszak még mindig nem csinálta meg ezt, meg azt), Facsar Sándor séf panaszkodott, az áruforgalomra, hogy olyan rossz minőségű magvakat szereznek be (dió, mogyoró stb) amit MÉG A SZEMÉLYZETI étkezéshez se lehet felhasználni! Kórusban röhögtünk fel, hogy "pedig ott aztán bármit". A Hollós mesélte, hogy a Lukács úr, Oscar díjas séf annakidején a Volga szállóban megtette, hogy az előző napi maradék mákos tésztáról lemosatta a mákot és kiadta másnap a személyzetnek túrós tésztának. Szóval kevés üdítő kivételtől eltekintve a séfek többsége (tisztelet a kivételnek) a személyzetre úgy tekintett, mint a paraszt a malacaira, amiket  a maradékkal etet. De még ez se stimmel, egyszer láttam ahogy egy rendezvényről megmaradt, gyönyörű, érintetlen kajákat a chafingekből ( az asztalra kihelyezett melegen tartó edényekből) ürítik a moslékba. Merthogy rendszeridegen kiadni a személyzetnek.

Na visszakanyarodva  a videóra, a hajszában rendszerint későn jutottam az étkezdébe és hát "későnjövőknek csak a csontok" , már nem sok maradt. Reklamáltam, de kinevettek. Namondom MOST. Bevittem a pörköltemet a stúdióba és egy kockás papírra felírtam a dokumentumfilm címét "SZEMÉLYZETI EBÉD... " az aznapi dátummal. A kamera mutatta a címet, oldalról elvettem a kockás papírt és a képet teljes egészében betöltötte a gyönyörűséges hús, úgy nézett ki mint egy  "csülök pékné módra" legszebb darabja. Ekkor elkezdtem a kamerával kizoomolni, a husika egyre kisebb lett, megjelent körbe a köret, majd a tányér és a végén a kezem, ahogy  benyúlok oldalról és a húst teljesen letakarom egy kétforintossal. Majd jött a következő, egészképernyős  kockás papír, "VÉGE" Hát én ugyan nem csináltam különösebb hírverést az alkotásomnak, de híre ment. Sorra jöttek a különbözö területekről a kollégák megnézni az egyperces rövidfilmet. És a hír felszivárgott a legfelsőbb szintre is. Az igazgató, Bocsák elvtárs ( ő volt talán az egyetlen akit elvtársozni illett, én ugyan sose szólítottam így, de nem is kellett, az én szintemre nem igazán ereszkedett le), egy a KISZ fiataloknak tartott beszéde során kitért rá, hogy a cég korszerű eszközeit nem éppen ilyesmire kellene felhasználni.

Ha már KISZ volt, kellett lenni szakszervezetnek is, mitteszisten engem neveztek ki szakszervezeti vezetőnek. Nem elég, hogy levegőt nem kaptam a rengeteg munkától, még a nyakamba ez is. Hát nem szégyellem, csúfosan megbuktam, Bocsák elvtárs ráncolta a szemöldökét a kifogásaimra, hogy egyszerűen nem volt rá időm, le is tettek a hivatalból.

A telefon akkoriban Magyarországon "szűk keresztmetszet"-et képezett. Nemcsak otthon nem volt telefonja a népnek, de a városi telefonközpontok is túlterheltek voltak, nem tudom volt e akkor már COCOM lista, de a központi fejlesztések során a kint már elavultnak számító crossbar rendszert nyomták, szóval mai ésszel már nekem is furcsa, (na jó most meg ember nincs semmire, ezért kell bármilyen szolgáltatót felhív az ember, a Vandával az AI generálta hülye asszisztenssel kínlódni) de sokat kellett néha várni a kapcsolásra. Bocsák et. kitalálta, hogy ha minket hív valaki, és a központos épp elfoglalt, akkor a hívó ne a monoton "kicsöng a vonal, csak még nem veszik fel", jelzést kapja, hanem valami kis muzsikát, hogy megnyugodjon. A magam részéről ezt kifejezetten bosszantónak gondolom, mert amíg kicseng, nem számláz a hívónak, de ha a zenével bejelentkezik a központunk, azonnal elkezd ketyegni a kassza a hívó rovására, miközben beszélni ugyanúgy nem tud mintha a kicsöngés hangot hallaná, viszont  a pénze ketyeg. De persze ezt is megoldottuk.  A telefonközpontban két kezelőfelület volt, de többnyire csak egy kezelő személy Aranka, egy kb 140 kilós hölgy, aki úgy ingázott a hosszú asztal két keyboardja közt, hogy a szőnyegpadlón ide-oda gurult a kerekes irodai széken. Na ezt zokon vette a szőnyegpadló alatti cement-estrich és összeroppant. Amikor garanciális javításra odahívtam az osztrák poliert a Kübach-ot (akit a Matura építésvezető csak "trotl"-nak nevezett a háta mögött), csak széttárta a karját a lányra mutatva, hogy hát az esztrichet nem ilyen felületi terhelésre találták ki. Na nem vitatkoztam, feltéptük a szőnyegpadlót és rendesen kibetonoztuk a gödröt. Amúgy az ide-oda gurulás hamarosan amúgyis szükségtelenné vált, mert Aranka beleborította a Coláját az egyik kezelőbe így csak egy maradt jódeig, amíg sikerült másikat hozatni Ausztriából. (mint említettem, megrendelés, külker stb.) Ha már telefonközpont. A Posta volt akkoriban minden telefonközpont alfája és ómegája, függetlenül attól, hogy a házi központ a sajátunk volt. Ennek az volt a praktikus oka, hogy a távközlés szigorú állami felügyelet alatt állt. Arról a két műszerészről, akik kijártak a központot úgymond karbantartani, tudni lehetett, hogy félig (vagy egészen) BM alkalmazottak, '82-ben még Matáv sem volt. De azt kell mondjam jól képzett szakemberek voltak, értettek a nálunk már korszerű, elektronikus telefonközponthoz, a kapcsolatunk korrekt volt, azt meg, hogy amikor időnként megjelentek és a csak náluk lévő kulccsal hozzáférve a telefonközpont géptermében lévő szekrényben mit matattak, azt saját jól felfogott érdekemben nem firtattam. (na erről is lesz még szó jó sokára)

Szóval ha nehezen is, de beindult a verkli, nem lettek naponta új "kihívások", egy kicsit én is fellélegezhettem. A munkám nem lett ugyan se sokkal  könnyebb, se kevesebb, de gyakorlottabb lettem én is ahogy a csapatom is, és miután magában az, hogy sok a dolgom, engem sose nyomasztott, viszont nagyon szerettem hogy folyamatosan tapasztalom, ahogy az erőfeszítéseimnek pozitív következményei vannak, továbbá határozottan elismerik a munkámat, jól éreztem magam a bőrömben és mind a mai napig jó szívvel gondolok vissza arra a néhány évre.

Folyt köv.

Más. Itt volt a Rákóczy Pisti a feleségével Piroskával Ausztráliából. Az 50 éves házassági évfordulójukat két gyermekükkel és négy unokájukkal ausztriai sízéssel és rövid budapesti tartózkodással ünnepelték, ebből az alkalomból találkoztam kettejükkel (a "gyerekeknek" haza kellett menni dolgozni) tegnap Pesten. Nagyon jó volt beszélgetni és feleleveníteni a fél évszázados történeteinket. Megállapítom, hogy az élet kihívásai közül nekem már az is bőven elegendő, hogy reggel hóban kiautózzak a HÉV végállomásra és elcsípjem az utolsó szabad parkolóhelyet, majd este visszatérve leolvasszam és levakarjam a szélvédőről a ráfagyott ónos eső okozta vastag jégpáncélt, majd hazafelé még be is vásároljak a hentesnél, meg a Lidlben. Úgy csúszott a letaposott hóra, stégbejáróra, de kivált a gangwayre ráfagyott jég, hogy nem mertem kimenni  a hajóra aludni, mert komolyan féltem a leeséstől, így szégyenszemre bent aludtam a házban. Úgy elfáradtam, hogy két részletben vagy 10 órát aludtam utána. Ennyit az élet kihívásairól, meg arról, hogy mit bír az ember 40, és mit 80 évesen.

Kisütött a nap és a szél is legyengült, de reggel korán még -9°C volt. 

Miután erős fagyok voltak már jó pár napja,  na mondom, "megbírja már az embert, levágom a nádat (ami igazából itt nem is nád, legfeljebb néhány szál, a többség gyékény), elégetem (TUDOM környezetszennyező, meg mittudom én még mi, de 3000 éve így csinálják és a környezetszennyezés meg csak 20 éve van kitalálva), aztán kivágok egy keskeny léket a hajó mellett  ne nyomorgassa a jég a hajótestet. Na ennyit vágtam le, amikor megreccsent alattam a jég és kopácsolással megállapítottam, hogy OTT nem járható. Mert a hó megállt a gyékényszálakon, légpárna keletkezett a hó és a víz közt, ettől az ott egészen vékonyra fagyott be. Na abbahagytam az aratást, amúgyis fárasztó művelet.

Egy darabon baltával feltörtem a jeget a hajó mellett, olyan 8-10 cm vastag, tehát abszolút biztonságos, VISZONT rohadt kemény és azt is fárasztó törni. Mindeközben ahogy a Nap rákezdett, a fekete hajótest elkezdett melegedni és hamarosan minden erőfeszítés nélkül egyre szélesedő olvadt rés keletkezet a hajó mellet, úgyhogy ezt is abbahagytam.

További kihívást keresve, volt két makacs göcsörtös tuskóm ami nem fért be a kályhaajtón, ezért korábban félreraktam, na mondom MOST. Hát mire szétcsapkodtam a nagy baltával, remegtek az inaim, úgyhogy abbafejeztem a  testedzést és visszavonultam a jó meleg házba. Most meg megebédelek, aztán szunyókálok, meg majd megyünk kutyázni. Ha összeszedem a gondolataimat lesz éjjel emlékezetblog, de lehet inkább korán lefexem, mert itt van Ausztráliából a Rákóczy Pisti és holnap délelőtt vele találkozom Pesten, ezért korán kelek, ergo ma korán is kell lefeküdjek, szóval emlékezetblog is alighanem csak holnapután lesz, addig pihenjetek!

Ezt már láttátok? A Veress Andris csinálta a körbefagyott Amapoláról és Tequiláról.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, hatodik rész.

Megvolt az ünnepélyes  megnyitó, következtek a hétköznapok. És a problémák CSŐSTÜL. Mert egy ház "belakása" nem megy egyik percről a másikra. Talán nem túlzás azt mondani, mindenkinek mindennel problémája volt. Namost mindent nem lehet megoldani, pláne azonnal, valami olyasmi ez mint amkor a sürgősségin szelektálnak, hogy ki az akit azonnal műteni kell és ki az aki meg ráér. Ja és persze ki az aki "képzelt beteg" és ki az aki reménytelen, egyből mehet a hullaházba, esetünkben lehetetlent kér. Hát ez nagyrészt rám hárult. Ha meg úgy éreztem nem az én szintem, ahogy mondtam korábban, átpasszoltam a Hollósnak. Mert rengeteg volt a túlzott igény, de hangsúlyozom,  valóban volt seregnyi olyan ami azonnali megoldást igényelt. Egy eset ragadt meg igazán a fejemben ( természetem szerint szerencsés vagyok, a rosszat hamar elfelejtem), egyik alsóbb szintű, a vendéglátás területen dolgozó, vezető hölgy egyszer egészen durván támadt rám, hogy hanyagolom a problémáját. Nem magyarázkodtam, pláne nem "támadtam vissza", lenyeltem a békát, időm se volt apró csatákra, másra kellettek az energiáim. Aztán miután megoldottam az ő dolgát is, egyszercsak megjelent, és elnézést kért, valami olyan fogalmazásban, hogy "szégyellem, hogy PONT magát...nem tudtam, hogy maga nem OLYAN". És kaptam tőle egy szép golyóstollat kiengesztelő ajándékként. Szóval ez is valami régi Pannóniás beidegződés lehetett a "műszakosokkal". 

Lótottam, futottam, néha napi tizenkét órákat, de legalábbis számolatlan időt töltöttem a házban. Elvileg nyolc óra volt  a munkaidőm, de reggel hétre mindig bent voltam, hogy kikérdezhessem az éjszakás szolgálatot mielőtt lelépnek, és délután öt előtt a legritkább esetben mentem haza... ha egyáltalán hazamentem. Meg kell mondjam a Hollós nagyra értékelte a munkámat. Nem hencegett vele, de tudom, hogy mindig megvédett ha kellett. Jó főnököm volt, akitől rengeteget tanultam.

Már utaltam rá, de kemény dió volt a garanciális hibák megoldása. Mégcsak hibáztatni se tudom az osztrák felet, nyilvánvalóan az elsődleges érdekük volt MINDEN felmerülő problémát; 1. az üzemeltetés hibájából bekövetkezőnek tekinteni, 2. természetes elhasználódásnak kijelenteni, amire a szerződés  "schnellverschleißende" (gyorsan kopó) meghatározása vonatkozik és kizárja a garanciából, 3. eleve nem hibásnak nyilvánítani, mert a jóváhagyott terv szerint készült, ha nem jól működik, akkor az a hibás aki tervezte, aki kiválasztotta, ERGO, nekik semmi közük hozzá. És hát mint már említettem a Kerber megvonta  a vállát, ő azzal hogy megvolt az átadás kimenekült az egészből, ha volt is mondjuk pénzügyi garancia, azzal nem én sáfárkodtam. Szóval elég reménytelen harcokat vívtam, sokba bele se vágtam, mert előre láttam, hogy csak az energiáimat tüzelem fel, amit lehetett megoldottuk magunk. Rengeteg ilyen volt. És PERSZE MINDEN tök szabálytalan volt. Merthogy pénzügyileg BÁRMIT létrehozol, az nem fenntartás, karbantartás, hanem beruházás. Arra szigorú (haha) szabályok vonatkoznak. Azt  engedélyeztetni-, aztán ha kész aktiválni-, majd attól kezdve leltározni-, évente a megfelelő kulccsal amortizálni kell. Itt meg az volt, hogy kellett csinálni berendezéseket, bútorokat, plusz irodákat, öltözőt, méghozzá AZONNAL, mert VALÓBAN volt egy sereg dolog ami kellett a munkához, de nem volt. Most tökmindegy, hogy azért nem volt mert korábban valaki hülye volt, vagy csak egyszerűen az élet hozta, hogy erre és csakis erre, és pont így volt megoldható, de ha valaki olyan olvassa e sorokat aki VALÓBAN a való életben, és nem a jogszabályok idióta mocsarában dagonyázik, pontosan érteni fogja, hogy ha az ember azért felel, hogy MŰKÖDJENEK a dolgok, az számtalan tételes szabály megsértésére kényszerül, mert a dolgoknak az a természetes előfordulási módjuk hogy NEM MŰKÖDNEK! És ahhoz, hogy megoldódjanak, mindig kell valaki aki megoldja és mindig kell valaki aki megvédi a "megoldót", amikor az szabályt szeg a cél érdekében. Ebben nagy volt a Hollós. Elmélete volt rá, hogy  hogy működik a láncolatos "védelmi rendszer". Az övé egészen a Somogyi Jenőig terjedt, de amúgy ez az egész rendszer azt hiszem a Somogyi fejében született meg, vagy legalábbis sikerrel alkalmazta. Például volt egy balesetünk. A magát klímásnak eladó, Csőszertől átigazolt Gy leforrázta a tökeit. Egy slaugot szerelt le a kazánházi előremenő elosztóról, és olyan hülye volt, hogy nem tudta egy golyóscsap mikor van zárt állásban. Leszedte a nyitott csővégről a gumitömlőt és ahogy ott guggolt előtte, a 90 fokos víz ölbe spriccelte. Csikmák elvtárs volt a vállalti munkavédelmi felelős, nagy vizsgálatot tartott, bekért szakvéleményt egy általam nem ismert (később megismertem és nem tiszteltem) műszaki kollégától és megállapíttatott, hogy bűnös módon elhanyagoltam a dolgozók munkavédelmi képzését, ami KÖTELEZŐ. Valóban. Csakhogy egy szálloda meglehetősen macerás megnyitásával voltunk elfoglalva, továbba nincs az a munkavédelmi oktatás ami kiterjed a golyóscsap rejtelmeinek ismertetésére, ahogy azt se oktattam soha, merre kell ki-be hajtani egy csavart, meg  a kilincset merre kell lenyomni. De miután megszegtem a szabályt, nem tartottam az új belépőknek munkavédelmi oktatást, természetesen az erre a célra rendszerestett  naplóban aláíratva, súlyos volt a vétkem. Aztán a Hollós lekapcsolta rólam a Csikmák bácsit, az egészről többet szó se esett. Kis érdekesség, amikor Cs később elment nyugdíjba, felajánlotta legyek az utóda, de ajánlatát nagy tisztelettel visszautasítottam. Utána számtalan alkalommal tartottam munkavédelmi oktatást, mindig ugyanazt mondtam mindenkinek (hacsak tényleg nem volt valami speciálisan új dolog, de hát mindenki ugyanazt csinálta évek óta viszont félévente kötelező volt oktatni) " A legfontosabb munkavédelmi eszközünk a fejünk. Mindig mindenki gondolja át amit csinál! A balesetek leggyakrabban két esetben következnek be. Amikor először csinálsz valamit, vagy amikor már sokadszorra rutinból. Lég óvatos, ha nem tudsz valamit, ne szégyellj kérdezni, amit meg már becsukott szemmel is tudsz, ott se legyél bután magabiztos! Szóval ÉSSZEL! Ja és munka közben senki ne hülyéskedjen, viccelődjön! Na ki vagy oktatva, itt írd alá!"

Visszatérve a garanciára, említettem, hogy a tervezés során a klímakompresszorok helyhiány miatt kikerültek egy gödörbe az udvara vezető rampa alá. Katasztrofális döntésnek bizonyult. Minden klímaberendezés alfája és ómegája a hőcserélők hatásfoka ami meg azok tisztaságától függ. Ez az udvari zug a hulló falevelek, a széfújta por  és az eldobált szemét természetes gyűjtőhelye volt. Bár a hűtőközegek gáz-víz oldalon nem érintkeztek a külső levegővel, de a hűtőgáz kondenzátorait villámgyorsan eltömte az a szutyok ami az udvarról folyamatosan beáramlott. Ezeknek a gépeknek a háztetőn 12 emelet magasságban lett volna a helyük, de ez nyilván nehezen lett volna megvalósítható (drága lett volna? csúnya lett volna a ház? eszébe se jutott a tervezőnek? sose fog kiderülni min bukott el). Ezzel a hiányossággal együtt kellett élnünk. Raktunk rácsot  szűrő anyaggal borítva, takarítottunk, kínlódtunk, de ettől a klímaberendezéseink hatásfoka örökre és végérvényesen csökkent. Például olyasmik fordulhattak elő, hogy mondjuk nyári melegben áramkimaradás miatt leállt, akár csak rövid időre minden. Ilyenkor miután visszaáll a hálózat, azonnal indulnak a szellőzőberendezések, fújják az egyre melegedő levegővel a hidegvíz nélkül maradt hőcserélőket melegre, és persze az automatika azonnal a maximumra szabályozza a motoros szelepeket. Igenám, de a hűtőkompresszorok csak kézzel indíthatók, mert azoknál van egy indítási protokoll. Tehát a szolgálatban lévő villanyszerelő (már ha időben értestést kap, és nincs más sürgős munkája) szabályszerűen kilép a személyzeti portán ( ha pechje van, még a rendészt is meg kell győzze, hogy a nála lévő szerszámokat nem lopni viszi) körbejárja a házat, lemegy a hosszú rampán az udvarra, bemegy a helyiségbe és indítja sorra a kompresszorokat. Sajnos a közben eltelt negyedóra alatt minden aminek hidegnek kellene lennie alaposan felmelegedett, felmegy a kondenzátornyomás ( a fizikával most nem foglalkozunk) PUFF, már le is kapcsolta a gépet a mindent felülbíráló védelem, ami a kompreszort a folyadékütéstől, azaz az AZONNALI HALÁLTÓL óvja. SAKK-MATT. A legrosszabb variáció, a következő éjszakai lehűléskor apró lépésekben, leszabályzott légtechnikai oldalon, magyarul kézzel felügyelve és nagy szakértelemmel, apránként indítani a teljes rendszert. Közben izzad mindenki, vendég és dolgozó a házban. Kínszenvedés, még most 40 év után is kiver tőle a víz. RÁADÁSUL, még ami nem a tervezés és nem az üzemeltetés miatt volt, a szerződés is katasztrofálisan köttetett. Szó szerint emlékszem ennyi idő után, annyiszor vágták anno a pofámba.... Mindenki reklamált nyáron, hogy ( az egyszerűség kedvéért ahogy elhangzott); "csináljatok valamit, mert meg lehet dögleni teljesen szar a klíma!"  És mi állt a szerződésben? "Nyári belső hőmérséklet a külső hőmérséklet mínusz 7°C, helyenként magasabb." (zonenweise höher)" Tehát ha odakint mondjuk 38 °C volt árnyékban (és az udvaron a napon, ahonnan a levegőt szívták be a szellőzőgépek 42), odabent lehetett 31°C amitől az én fejemet szedte le mindenki aki ott dolgozni kényszerült... és igaza volt! Mert egy négycsillagos szállodában klimatizált térben NEM LEHET harmincegy fok meleg. Ahányszor reklamáltam, csak elém rakták a szerződést; zonenweise höher. Mindent megpróbáltunk. Éjszaka "lefagyasztani" dermesztőre  a helyiségeket, de ugye a dolgozók reggel amikor beértek és fáztak mit csináltak? Kinyitottak ajtót, ablakot és anyáztak, hogy "ezek a hülyék bezzeg nappal nem hűtenek, csak amikor nincs itt senki". 

És még a zonenweise höher  se stimmelt. Mert még annál is melegebb volt nyáron gyakorta és nem helyenként, hanem már a központi gépnél is. Annyit szekíroztam, fenyegettem, ütöttem, vágtam minden vonalon a Swatek & Cerny kivitelezőt, hogy a cégtulajdonos, az alkalmazottai által, csak borzongva és elkerekedő szemmel emlegetett, rettegett Herr Cerny  magán-jetjével személyesen szállt le Ferihegyen és taxizott ki a házba, hogy megregulázzon engem. Nagy mellénnyel kezdte, aztán amikor én meg bedugtam a digitális hőmérőt a légcserélő előtt, meg után, és meggyőződhetett róla hogy patyolat tiszták a szűrők, a hőcserélő frissen mosott, és mégis csak 3-4 fok a különbség, csak vakarta a fejét.. Akkor éreztem némi elégedettséget, de hát ettől semmi se változott, ahogy az sem, hogy én a 8-as busszal mentem haza ő meg a magángépével. 

Beáztak  a közösségi terek a földszinten ha esett az eső. Na ez aztán klasszikus garanciális hiba, ezt se a tervezőre, se az üzemeltetőre nem lehet rákenni. Magánvéleményem, hogy gyűlölöm a lapostetőt. Itt meg még ráadásul autóparkoló van rajta térburkolattal, tehát abszolút javíthatatlan. Gányolták az osztrákok üttre-főre mindenféle megoldásokkal kísérletezve...... kicsit szpojlerezek. 14 év kihagyás után úgy hozta az élet, hogy ismét  a Novotelben találtam magam, ezúttal műszaki igazgatóként, akkor is folyt a víz a plafonból, és talán azóta is folyik.

Na ennyit a kezdetekről, rengeteg történet kavarog még a fejemben, de lezárom ezt a részt kivételesen korán, mert amikor éjjel hagyom abba az írást, még vagy egy órát nem tudok elaludni annyira kavarognak a fejemben az emlékek.

Folyt. köv.

Reggel van. Nem mondom, hogy forróság volt a hajón, pont + 1,0 °C volt amikor ébredtem a szalonban. Ma muszáj lesz kicsit befűtsek, na nem azért mintha fáznék a hálózsákban aludni, hanem mert befagyott a víz a csőben ami  megy a padló alatt a headbe, nem tudom használni a mosdót.

Hát ebből nem igen lesz korcsolyázás, a hó elrontotta még azt a rücskös jeget is ami volt.

A házba érve mindenki békésen alszik.

Begyújtottam a cserépkályhába, kimegyek külső körletre kicsit havat lapátolni, tüzelőt vödörbe pakolni, meg megbizgetem kicsit a jeget a hajó körül, hogy ne nyomorgassa Amapolát. Ma nem lesz több emlékezetblog. Amúgy gyönyörű itt a világ, az általában forgalmas Peregi Dunasoron sétáltam a Sz kutyával, mert a szántóföld nehezen járható a vastag hóban döglesztő a lépkedés,  itt meg letaposták az autók, EGY DARAB autó nem jött se szembe, se hátulról, ez az előnye, hogy itt nem takarítják a havat, mindenki elmegy a fenébe autózni ki a párhuzamos 51-esre, csak az jön erre aki itt lakik. Szóval gyönyörű a hófehér világ, egy makula sár sincsen, ha kisüt  a nap azonnal napszemüveget kell felvenni, sajnos abban a korban vagyok már, amikor az ember nem tudja a hóba pisálni a szerelme nevét.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, ötödik rész.

Tartottam tőle, hogy lesz ezzel a fejezettel még gondom, de hát nem tudok mit tenni. Az a helyzet hogy már a korábbi részek, a tengerész életem leírása során szembesültem azzal a dilemmával, hogy a történetemben elkerülhetetlenül negatív résztvevők is megjelentek. És róluk muszáj volt őszintén írjak, máskülönben hamis az egész visszaemlékezés. Akkor úgy oldottam meg, hogy csak monogrammal említettem pl egy ostoba, agresszív, alkoholista gépüzemvezető főnökömet, de volt aki még így is felismerte a szövegkörnyezetből. Valaki rámírt a múlt év elején, hogy ne álljak le tavasszal az emlékezetbloggal, de muszáj volt az egyéb teendők miatt (nehezebb műfaj, mint a napi események meséje, ezért raktam télre, amikor több időm van) és ki kell találjam mit kezdjek a történetem negatívabb szereplőivel, addig lesz időm rajta gondolkodni. Egyszerűen hagyjam ki őket az életemből? De akkor hazug lesz a történet. Ráadásul bizonyos cselekedeteim okafogyottá válnak, szóval sántít majd az írás. Ha meg leírok mindent úgy ahogy volt, VAGY ahogy én akkor éreztem, akkor itt sértődések lesznek, ha netán olvassák a szereplők, akikről nem épp hízelgően írok. Szóval sehogy se jó az egész. De aztán úgy döntöttem írom ahogy volt, őszintén, úgyse olvassa a kutya se! Merthogy igazából a gyerekeimnek kezdtem el írni, hogy ne járjanak úgy mint én, hogy akkor kérdeztem volna  a szüleimet, amkor már nem éltek. Itt meg elolvashatják, ha én már nem leszek. Mert e pillanatban a háromból egyiket se érdekli ahogy éltem....  de talán majd egyszer. Na ez se jött be, legalábbis az "úgyse olvassa a kutya se", merthogy elkezdtek jönni a hozzászólások az előző részekhez, olyanoktól akik "akkor és ott" voltak, meg akiket valamiért érdekel, emlékeznek, szóval utolért a nyilvánosság. De hát nincs választásom, úgy döntöttem folytatom és csak őszintén, aztán lesz ami lesz. Ha meg valaki nincs megelégedve, írjon ő is egy visszaemlékezést amiben elmondja ő hogy élte meg ugyanazokat a dolgokat velem kapcsolatban. 

Szóval. Minden területi vezető vadászott megfelelő emberekre, szerveződtek a csapatok ahogy az újságokban megjelentek az álláshirdetéseink, volt aki azért jött felénk, hogy mondjuk kertész legyen, de elkapta valaki londinernek. Kinőttük a faházakat, már nemcsak én jártam rá a "házra", mindenki kereste a majdani helyét, ismerkedett a területével. Elkezdődött a részlegek átadása. Ahogy a szállodai szobákat a kivitelező kitakarítva készre jelentette, Varga Juli rázúdult az immáron  saját szobalányainkkal, mert azért az a takarítás amit ő várt el a vendég számára, más mint az építőké. Minden reggel szobalányok ültek az emeleti előterekben a szőnyegpadlón várva az aznapi eligazítást, a Heinz meg mindig megkérdezte "Gibt es heute wieder einen Streik?" Facsar Sándor séf elkezdte uralni  a konyhát és további kívánságokkal bombázott, miközben a szakácsokat, tanulókat, cukrászokat, konyhamészárost válogatott. Kele Márti főkönyvelő ahányszor csak meglátott újabb figyelmeztetésekkel árasztott el, hogy mikre legyek tekintettel a "lányai" számára biztosított komfortos elhelyezés során. A Front Office számára kicsi volt a pult, nem jó helyen volt semmi, a hostesst nem volt hova leültetni, a hallban a drinkbár se stimmelt, és amikor ezt hármasban beszéltük meg a Hollóssal meg Kótai Attila szélestudású bármixerrel, és nekem meg nem ízlett a próbapia, mondta  a Hollósnak "nézdmár ez meg idejár felvágni"! (ez is egy kifejezés amit meg kellett tanuljak, a "felvágás" az amikor a vendég reklamál, és persze csak vicc volt, Attila is egyike a sok közül akire jószívvel emlékszem vissza) A raktárakkal azonnal baj volt. Az osztrákok (nagyon helyesen) főkulcsrendszerbe állították össze a zárakat. VALAMENNYI ajtóét a szállodába. Ez nekem is újdonság volt. A lényege, minden ajtónak van saját kulcsa. DE. Vannak "főkulcsok", amelyek ajtó csoportokat nyitnak. Tehát egy szobalány aki egy emeletet takarít, annál nem a szobakulcsok vannak, hanem az emeleti főkulcs, ami azon az emeleten minden ajtót nyit. Ugyanilyen kulcsa van az emeleti gondnoknőnek, a House Keeping vezetőnek meg olyan ami az összes szobát, plusz a hozzájuk tartozó összes raktárt nyitja. És így megy ez a többi területre is, tehát az összes gépházat plusz műhelyeket a műszaki főkulcs nyitja. És van  a "királykulcs", ami MINDEN ajtót nyit ami csak a szállodában van. Na és itt volt a baj. Mert ez Magyarországon nem működik. Ugye nálunk olyan a "történelmileg kialakult" rendszer, hogy mindenki mindenkiről feltételezi, hogy az lop. Tehát a "létező szocializmusban" a bizalmatlanság alap. Minden kulcsot csak az birtokolhat akinek az a terület anyagi felelősséggel ki van adva. Azt állandóan leltározni, rovancsolni kell. Amikor mondjuk egy raktáros elhagyja a munkahelyét, a kulcsot (falakattal lezárva, azaz lepecsételt dobozban) köteles leadni a személyzeti portán a rendésznek.Tehát még be se költöztünk, de már tucatszám kellett lecserélni a műszaknak a már átvett raktárak zárait a (sokkal rosszabb minőségű) ELZETT egyedi zárakra. Gyakorlatilag csak a szállodai szobákra és a gépházakra maradt meg a főkulcsrendszer. Egyébként ekkor ismerkedtem meg az osztrák Peter Czerny úrral, aki nekünk csak "Csernyi Péter" volt, mert kiválóan beszélt magyarul, ő hozta be ezt a EVVA zárrendszert, és ő volt az, aki később a gyermekmentő alapítványt létrehozta Magyarországon.

Rejtélyes emberek jelentek meg a házban, akik rejtélyes dobozokat szereltek fel a már átadott emeletekre a folyosók végén az álmennyezet alá, és bontogatták a még csak frissen felszerelt álmennyezetet. Amikor rákérdeztem mi a fenét csinálnak, csak sokatmondóan hümmögtek. Nem telt nagy fáradságomba kideríteni, ők a BM alvállalkozói és kamerákat raknak mindenhová. Továbbá egy rejtélyes helyiség is lett egy eldugott folyosón, szembe a villamos főelosztóval, amit aztán senki kulcsa nem nyitott, és oda még nekem se szabadott belépni, mert ott volt a, papíron szállodai alkalmazott, de igazából belügyminisztériumi ember, aki mindent látott a monitorokon ami a szállodában történt. És nemcsak látott, de bizonyos lakosztályokat hallgatott is. Na megint egy cliffhanger, erről még fogok mesélni, de csak jó sokára, mert sok év telt el mire végül beléptem abba a helyiségbe.

Amikor a Hollóssal esténként zártuk a napot és összedugtuk a fejünket, megállapítottuk, hogy kell egy speciális műhely ahova kell egy speciális ember, aki meg tud csinálni dolgokat, amik nagyon kellenek, de mégsincsenek. Ez így elég rejtélyesen hangzik, pedig egyszerű. Egy szállodában képtelenség tartani még egy szállodát pótalkatrésznek. Márpedig Magyarországon azokhoz a holmikhoz amiket ide a labancok beszállítottak, nincs semmi. Amire számítunk, azt megrendelem most. De lesznek problémáink, amikor majd valamilyen umbuldára lesz szükség. Amikor muszáj megoldani valamit, de nincs hozzá ami kell, ami oda való. És akkor azt csinálni kell. Valahogy... akárhogy, mert muszáj. Ezt hajóról nagyon ismertem, az is ott van a tengeren, nem állhat meg, muszáj menni, tehát MINDENRE kell megoldást találni. Ha jól belegondolok a pályám nagyrésze ilyesmiken való fejtöréssel telt el. Szóval kellett például egy esztergapad (mert a hajókon is volt), amin egy eltört tengely helyett lehet egy újat derehálni és kell valaki aki az ilyen extra sürgős munkát meg tudja csinálni. Nem lehet minden ilyesmivel körbeszaladgálni a várost. Így került  a csapatba Poszlovszki Rezső, frissnyugdíjas szerszámkészítő, akit a Hollós hozott a házhoz mint régi barátot, és hamarosan napi négyórásként mindannyiunk jóbarátja lett. A Rezső tényleg mindent megoldott. Kicsit előre szaladok időben. A  cukrászaton volt egy nagyteljesítményű Hobart bolygókeverőgép. A Hobart egy amerikai világmárka, olyasmi lehet konyhagépben mint autóban a Mercedes, de azt nem bírta, hogy valamelyik ügyes dolgozó habverő fokozatra kapcsolta tésztadagasztáshoz. A motor az bírta, ezért a védelem nem kapcsolt le, de minden láncszemnek van egy leggyengébb pontja, itt egy fogaskerék fogai darálódtak le az áttételből. Na ott voltunk meglőve, ugye meséltem hogy bármit, tehát alkatrészt is csak külker vállalton keresztül lehetett volna behozatni, jövő év szixtóber 42-ére meg is jött volna, addig meg dagasszanak, verjenek habot a cukrászok kézzel. Szétszedtük a gépet, addigra már a Simon Józsi anyagbeszerzővel bevásároltunk mindenféle köracélokat, a Rezső bácsi megmérte a roncsot, megesztergálta, eltűnt egy fél napra, felkereste egy régi kapcsolatát, akinek volt gépe fogaskereket marni és megcsináltatta vele nagyjából két üveg pálinkáért. Három nap múlva működött a gép. Talán még most is az, és azzal a fogaskerékkel. Na erre kellett a "specműhely" és a Rezső...... Isten nyugtassa öreg barátomat, 90egynehány évesen hagyott el minket, én mondtam a kifejezetten vidám temetési beszédét, olyat ami neki is tetszett volna.

Szóval a szerkezet beindult, bár még minden recsegett-ropogott, de mindenki elkezdte tenni a dolgát... vagy amit annak gondolt. Kezdetben... sőt sokáig nagy volt a felfordulás és nekem rengeteget kellett nagyon gyorsan megtanulni. Mert azért egy szálloda teljesen más világ mint amiben korábban tevékenykedtem. Legfőbb atyamesterünk, a PANNÓNIA vezérigazgatója Somogyi Jenő szerint minden vendéglátóhely "kocsma", csak vannak jobbak és rosszabbak, továbbá mindenki aki ott a vendéggel találkozik "kocsmáros". Ez a terminus technicus mostanra talán kiment a divatból, de nálam megragadt, azóta is így hívok minden vendéglátóst, olyasmi lehet ez, mint amikor az engem operáló sebészt kérdeztem valamiről, ő meg azt mondta ő csak a hentes, ez az endokrinológus szakmája. De a rendszerünk, ami mai szemmel végtelenül nehézkes, de akkor az volt a természetes, a dolgok megszokott rendje, döcögve beindult. (Na erről is fogok még mesélni, hogy törtem át "évszázados falakat".) A régi Pannóniás megszokások, és a népgazdaság vagyonával való felelős gazdálkodásra vonatkozó törvényes jogszabályok közt. Még a legelején a faházakban mondta el nekem a House-keeping (mostantól a következőkben HK) vezetője Varga Juli az aggodalmát, hogy az ő régi baja a műszakkal, hogy a szerelők mindig szívesebben mennek a vendéglátáshoz mint a szállodai szobákba javítani valamit, mert ott időnként leesik valami kaja, pia, de nála meg semmi. Szóval őket elhanyagoljuk. Nos meg kell mondjam, ezt a régi rendszert, talán mert mindnyájan új emberek voltunk nem vettük át. Soha nem hallottam vissza ilyen panaszt ( olyat inkább amiről a rendészeti vezető panaszkodott, hogy csináljak valamit, mert  az egyik nagytermészetű csábos vízszerelőnk dugja a szobalányokat, na erre nem volt megoldásom). A hibaelhárítás a következőképpen működött. Miután az épületfelügyelet miatt szükség volt egy műszaki diszpécserre, az vette telefonon a hibabejelentéseket a különböző helyekről. Kiértékelte és riasztotta a megfelelő szerelőt, aki ment és csinálta. VOLNA, ha ez így szabályos lett volna. De a Maár Vilike egy amúgy aranyos, édes nyugdíjas öregasszony, aki a Pannóniás belső ellenőr volt kioktatott, hogy ez így abszolút szabálytalan. Mert munkalapot kell kiállítani (ezt rásóztam a diszpécserre), a munkalapra fel lehet vételezni a műszaki raktárostól a szükséges anyagot, amit  a raktárosnak papíron kell kiírnia amit nekem engedélyezni kell (ezt azonnal rásóztam a művezetőre), a szerelő elvégzi a munkát, és IGAZOLTATJA a területi vezetővel ahol a munkát végezte, a papírokat lefűzni, és ekkor van rendben a dolog. Ezt én (Hollós után) úgy hívtam, hogy "a felelősség szétszórása", de ezt kívánja a népgazdaság vagyonával való felelős gazdálkodás. TERMÉSZETESEN ő tudja, hogy ha a szerelő el akarja lopni mondjuk azt a  csaptelepet, úgyis el fogja lopni, DE a szabály az szabály punktum. Naugye, hogy érthető már mért kellett ide háromszoros személyzet, mint ugyanekkora hotelba Bécsben?

Rengeteg dolog fog még eszembe jutni, de le akarom zárni már az építésről szóló részt, mert ha így haladok sose végzek a még előttem álló negyed évszázad elregélésével, szóval végigbrusztoltam, kitanultam, kibírtam, és azt gondolom, hogy jól csináltam. Ha valaki úgy gondolja valamit nem jól tettem, írja be kommentárba, én nem fogom törölni. Több mint 20 éve írom ezt a blogot, többszáz hozzászólás volt, de eddig egyszer fordult elő hogy töröltem valakit aki figyelmeztetés ellenére is ocsmányságokat írt.

Így jött el a nagy nap, nyitott a szálloda. Most bajban vagyok, mert az időpontra nem emlékszem, de  az AI azt írja és a Solti Adrien egykori tűzvédelmi és rendészeti vezető is azt állítja, hogy a nyitás 1982 június 5-én volt. Amitől számomra leginkább emlékezetes, az a szemétprés.  Az a helyzet, hogy a szállodában egy szemétledobó rendszer működött, aminek a legalján egy ugyanolyan berendezés volt mint a kukásautókban (ugyanaz az osztrák MUT cég is gyártotta ami a kukásautókat). Namármost ez valahogy kiesett a koncepcióból. Én, amikor eljött az ideje átvettem kipróbálva az osztrákoktól, működött, slussz. Fentről dobálták bele a szobalányok, lentről a konyha, meg a többiek akik a földszinten voltak hordták rá a többit, amikor megtelt  az alsó "darálótér", automatikusan beindult a csigás szemétprés, összetömörítette az anyagot és bedobta a nagy, 1100 literes kerekes  konténerbe. Ha mondjuk eltömődött és ezért leoldott a motorvédelem, vagy elszakadt az ékszíj, jelzést adott az épületfelügyelet a diszpécsernek aki küldte a szerelőt. Ez eddig rendben van, De a kukáskonténer húzogatása, a gép időnkénti kitakarítása, a konténerek takarítása, a helyiség takarítása, annak a trehány disznónak a seggberúgása aki mellé önti a szemetet, nem volt koncepcionálva, hogy kinek a feladata lesz. Ezt valahogy senki nem vette magára a nagy hajszában a végén. Miközben napokon át menthetetlenül keletkezett  a szemét a házban. Eljött a nagy nap és elöntött mindent a szemét odalent a szemétprés helyiségben. Rettenetes bűz tört rám amikor kapva a jelzést, hogy baj van, kinyitottam a helyiség ajtaját. Hívtam még valakit és megpróbáltunk úrrá lenni a helyzeten. Ekkor tanultam meg, hogy az ember szaglása gyorsan kimerül. Hamarosan semmi szagot nem éreztem, pedig az nem szűnt, mert akik benyitottak azonnal fordultak is kifelé a büdösből. És miközben a többiek ettek-ittak, vigadtak odafent, én csak nyomtam a gombot és lapátoltam a mocskot a "bányában". Hát így ünnepeltem én imádott szállodám megnyitóján.

Ezt a kérdést aztán úgy oldottuk meg, hogy a 24 órás szolgálatban lévő villanyszerelők kaptak némi "szemétkezelési pótlékot" és ők lettek a felelősök mindezért.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, negyedik rész.

Jött a tavasz. Megpróbáltuk egyre szaporodó embereinknek munkát adva kicsit rendbe rakni a faházaink körötti bozótost, raktárt kialakítani egyre szaporodó eszközeiknek, szerszámainknak, szükség volt már könyvelni adminisztrálni az új egységét a cégnek, ehhez a vállalat angyalföldi központi raktárából (akkor épp Kelli utcának hívták gyerekkorom Forgách utcáját, ahol a régi büfévállalat relikviáit őrizték) hoztak egy nagy kétajtós lemezszekrényt, ugye az iratokat, bélyegzőket zárni kell, de kulcs az nem volt hozzá. Na nyissa ki a "műszak"! Hát kinyitottuk, TELE VOLT iratokkal, többek közt hivatalos bélyegzőkkel. Akkoriban akinek egy bélyegzője volt, bármit megvehetett a boltban, csak odaütötte az átvételi számlára a céges pecsétet és máris vihette, a bolt meg számlázta. Na eldugtuk a bélyegzőket, elégettük a papírokat. Villanyszerelő, vízszerelő, lakatos már gyártotta az udvaron azt az előtetőt, ami a tervben nem szerepelt, de tetőterasz fölé került az akkor kitalált jövendőbeli szabadtéri bár fölé, szóval alkottunk ami csak az eszünkbe jutott, hogy még kell. Voltak persze vadhajtások is, az újonnan felvett "kisfőnökök" mind úgy érezték, hogy itt a Mikulás és csak kérni kell és valóra válthatják a legkülönfélébb ötleteiket, persze mindet az elképzelt jelentős bevétel növekedéssel indokolva. Na ezeket rátoltam a Hollósra, vívjanak meg vele, volt ami átment, volt ami nem. Épült egy négypályás Bowling söröző a "lepényépület" alatt, na oda a Bognár Józsi a söröző vezetője kitalálta, hogy discót akar csinálni hetente egyszer. Ki kellett ötölnük, hogy lehet a pályáknak olyan mobil fedést csinálni, amivel ez megoldható. Mondjuk kicsit előre szaladtam, mert ez már a ház nyitása után történt, de ha már itt vagyok, a Józsi fantáziája állandóan működött és a legvadabb ötletekkel állt elő, amikhez persze jelentős átalakításokra lett volna szükség. Én meg kérdeztem mi a garancia, hogy a jelentős ráfordítás jelentős bevételnövekedést hoz majd? Egyszer amikor ebbe belebonyolódtunk, azt ajánlottam, hogy a megfelelő garancia az lenne, ha nem sikerül a terve akkor én az új autójával nekimehetek a betonfalnak az udvaron. Emlékeim szerint a témát ejtettük.

A szerződés szerint az újonnan bekerült berendezések karbantartására, kezelésére az építő, beszállító betanít bennünket, ebből az alkalomból kerültem ki pár napra Bécsbe a Honeywell-hez az épületgépészet-felügyelet betanulásra (itt láttam, hogy nekünk a levetett, ott már annyire nem használt Delta 1000-es rendszert adták el, hogy már megmutatni se tudták), a liftgépeket a felvonószerelővel a Fressler-OTIS- bécsi telephelyén ismertük meg részletesebben, nekem ennyi jutott a "jóból",  amiben a Kerberesek végigutazták és tanulmányozták Európát, hogy összekoncepcionálják azt, amivel aztán nekem kellett dolgoznom. Érdekes előélete volt ez a háznak. A beruházás végeztével minden vagyontárgyat a bekerülési bizonylatok alapján "aktiválni" kell, ennek könyvelési szempontból van jelentősége mert az amortizációt eszerint lehet az évek során "leírni", ami a könyvelőknek valami olyan oltári szentség lehet mint nekem a Kirchoff tétel. Hálistennek nem az én dolgom volt "elkefélni" például, hogy hogy a francba lehet aktiválni egy autóra való tetőablak számlát, amit nagyjából tudtam, hogy melyik Kerberes kocsijára (vagy csak be a csomagtartójába ) rakhattak valamely kiszállás alkalmából. 

Az, hogy az ember hogy tud érvényesülni, eredményt elérni egy szerteágazó rendszerben, elsősorban attól függ milyen kapcsolatot tudsz kialakítani a benne lévő emberekkel. Említettem a Kerberrel a rögös utat, meg azt is, hogy szerencsére a szakma legérzékenyeb részén a villamos oldalon nem volt probléma. Szégyellem, hogy pont ennek a kollégának a nevét felejtettem el, de simán ment a középfeszültségű transzformátorállomás átadás-átvétele, az ELMŰ szakembereivel közösen. Mert ez speciális terület, mi építtettük, de  aztán (természetesen ingyen) át kellett adni az ELMŰ-nek ( mondjuk ennek akkor, amikor minden az államé volt nem sok jelentősége volt), aki ha épp olyan kedve lett volna még számtalan módon nehezíthette volna meg a munkánkat, de nem tette, és ez a kolléga jártasságának volt köszönhető. A labancokkal se volt igazán gond, volt egy remek titkárnőjük, aki mindig mindenben segítőkész volt, a hangulat baráti és vidám, jó volt velük dolgozni, még a végén a kezdetben kissé merev építésvezető, Herr Maturával is kifejezetten jó viszonyba kerültem.... bár  lehet később, amikor a ház átadása után, garanciális ügyekben lettek kemény csatáink ez a viszony kissé visszaridegedett. A lényeg, hogy területről területre, munkafázisról munkafázisra mentünk végig az építés finisében a házon, így a végeljárás, amikor az egész társaság ünnepélyesen bevonul, végigjárja az épületet és amikor valaki észrevesz egy légypiszkot egy szállodai szobában a falon, azt beveszik a jegyzőkönyvbe, hogy "javítandó", már csak formaság volt. A magam részéről akkor még nem igazán volt erről a rítusról kialakult véleményem, de az ezután kővetkező negyed évszázadban annyi ilyen átadás átvételen vettem részt, hogy teljesen elvesztettem iránta az érdeklődésemet. Ugyanis ennek a szarakodásnak semmi értelme.  A LEGELSŐ használatbavétel után a szállodavendég (aki amúgy a legmocskosabb állat a világon, kipucolja a fekete cipőjét a fehér törölközővel, belehány a papírkosárba, vörösborral öntözi a kárpitokat, eldugítja a klozetot, lop amihez csak hozzáfér, stb.) több eltüntetendő nyomot hagy maga után mint egy közepesen hanyag kivitelezői szobafestő. Pályafutásom vége felé már volt olyan jegyzőkönyv, amit a felújított szállodai emeleteket átnézni időpocsékolásnak nyilvánítottam, ki se mentem az irodából, miután végig ott voltam a munka során, ott helyben aláírtam, hogy " említésre méltó hiba nincs, hiánypótlás szükségtelen". A generálkivitelező azóta is ezt mutogatja, mert azt mondta ő ilyennel még nem találkozott.

A nagy erőpróba az építés befejezése, de még az átadás-átvétel előtt már megkezdődött, az a szálloda "belakása". Mindenki megpróbálta a legjobb tudása szerint elkezdeni a munkáját. Solti Adrien tűzvédelmi megbízott remek bemutatót tartott, az azóta betiltott halon oltóval eloltott egy tábortüzet a faházak előtt. Facsar Sándor séf ellátogatott a korábban megnyitott  Fórum szállodába, és többoldalas hibalistát adott át nekem, hogy oldjam meg, hogy azokat itt ne kövessék el..... Csakhát ugye a jóváhagyott tervek.... Mit kezdjek az olyannal, hogy valaminek nem ott a helye, hogy valami túl nagy, vagy túl kicsi, pláne nincs is pedig kellene, amikor AZ VAN (vagy éppen nincs) BETERVEZVE? Szóval EZ egy kemény téma. Továbbá túl sok tapasztalata ekkora ház üzemeltetésben nem sokaknak volt, nekem meg semmi. Előtte a vadászati világkiállításra épült 320 szobás Volga szállodában korábban dolgozottak hoztak némi tudást, de a Volga egyrészt csak kétcsillagos, szóval amolyan "fapados" szálloda volt, másrészt a sztenderdek 1971 óta sokat változtak. De eszembe jut amikor a Kaszab Juli emlegette, hogy a Volgában sírva fakadt, amikor meghozták a nyitásra az ezüst evőeszközöket ( a Volgát kifejezetten a szovjet turisták fogadására szánták de néha ott is volt repivendég), és leöntötték elé, és nem volt hova elzárni őket. Ugye már említettem, hogy eleve sokkal több volt a személyzet mint aminek az elhelyezésére a házat a MESTER tervezte, szóval mindenki szorongott. A kivitelezők még ott serénykedtek a befejező munkákkal, de részünkről már száz ember járta a házat, okvetetlenkedett, volt láb alatt a melósoknak, és engem folyamatosan újabb igényekkel bombázott. Én lettem az aki vette a "mondd meg az osztrákoknak, hogy ez így teljesen sz@r, így nem lehet dolgozni!" típusú megtalálásokat. Nem részletezem, nyárra túl voltunk ezen is. Összeállt a ház, összeállt a háromszázötven körüli dolgozói létszám aki majd üzemelteti (nincsenek pontos adataim, de szerintem ma ugyanabban a házban száznál kevesebben dolgoznak) A végén már annyit voltam bent, hogy hazamenni se volt érdemes, bent aludtam a mintaszobában, csak gatyát váltani, meg borotválkozni mentem haza. Megtörtént a hivatalos átadás-átvétel, vagy 20 különféle hatóság, hivatal, szervezet képviselője írta alá a használatbavételi dokumentumot, és az osztrákok levonultak. De előtte még játszottunk velük egy búcsú bowling meccset, amiben sz@rrá vertek bennünket. Annyit azért szerényen megjegyzek, hogy a legjobb magyar én voltam (valamelyik azóta elhagyott otthonomban talán még most is megvan az ónfedelű díszes sörös kupa amit kaptam érte), köszönhetően a valamikori Vegyterv, valamikori második teke csapatában, a valamikori kerületi bajnokságokban szerzett tapasztalatommal, ha jól emlékszem a Kéményseprők csapata ellen egy Közraktár utcai pincepályán értem el a legjobb, 400 fa feletti rekordomat.

Ez a kép már a nyitás után készült a szállodai hallban, Buczkó György üvegművész világórája előtt. (Előtérben balról Solti Adrien tűzvédelem, Jalsoviczky Ágnes igazgatóhelyettes, Bocsák László igazgató, forrás Fortepan)

Érdekes apróság Buczkó Gyurival a Rákóczy Pistiéknél is találkoztam egy szilveszteri buliban amikor a Novotel konyháján sült malacot falatoztuk.

Folyt. Köv.

Merthogy az történt, hogy éjjel 3 órakor még javában a "tegnapi" emlékezetblogot írtam, szóval az is már ma ment ki. Ez most kivételesen nem emlékezetblog lesz, hanem az aktuál. 

Két napja esik a hó. Amikor  hétfőn éjjel akartam kimenni a hajóra, 10 centis hóval és folyamatos hóeséssel szembesültem, némi megfontolás után visszafordultam a stégbejáróról, kell az nekem, hogy a klumpában pizsamában a hóban gázolva megcsússzak, megbotoljak, mellélépjek a járónak, és összetörve magam esés közben beessek az alig befagyott Dunába? Szégyenszemre visszafordultam és a házban aludtam, ott ahol napközben is szoktam "leszófázni". Reggelre kelve kutyázás

után (SZ kifejezetten élvezte a hóban ugrálást) eltakarítottam a havat ahol kellett, gondoltam ezzel le is zártuk a telet.

 De nem így történt. Este ismét szakadni kezdett a hó és mire befejeztem hajnalra az emlékezetblog következő fejezetét, megint akkora volt  a  hó, hogy idebent kellett aludjak. Ráadásul annyira beindult az agyam, hogy még vagy egy órán át csak kavarogtak a fejemben a gondolatok, így reggel negyed tízkor ébredtem, lábamnál Sz kutya szemrehányó tekintetével. Kivételesen J is előbb ébredt mint én, így ketten indultunk  két kutyával sétálni. Így nézett ki odakint  a világ.

Előtte való nap lesöpörtem a kukákról a havat szóval pont ennyi esett egy éjszaka.

Picur kutya aki boldogan rohant a kertkapu felé, na ETTŐL megtorpant, el kellett lapátoljam a havat, amíg J felszerelte rá a pórázt.

Jól elfáradtunk a magas hóban gázolástól, pedig még a szokásos út harmadát se tettük meg, utána meg még nekiálltam ismét ellapátolni  a havat, hátha mostmár így is marad.

A végére SP is megjelent a rokirobogójával

meg a  vidáman szaladgáló kiskutyájával.

11:15-kor úgy döntöttem végre megreggelizek, erre a tegnapi ebédet juhtúrós sztrapacskát használtam el, úgy, hogy ma már ebéd nem lesz ha meg is hozza a Teletál futárja a szép Edina, alighanem az lesz a holnapi ebédem. (vagy reggelim... vagy vacsorám... vagy a fene tudja.. de NEM MINDEGY? Fő az egészség! {ezért füstöl a kórház kéménye. bocs}) Ja... hamár egészség. Ez szegény J keze, kipukkadt mellette a serpenyőben a bundáskenyér. Még az arcára is fröcskölt, szerencsére megvédte a szemét a szemüvege. De csak a keze másodfokú, a többi helyen csak elsőfokú égés. Az lehetett így utólag, hogy a kenyér hűtőben volt és valahol a belsejében csapódhatott ki egy kondenzvíz lencse, ami pont akkor érintkezett a forró olajjal amikor beleszúrta villát, hogy megfordítsa a szeletet.

Megintja! És elmúlt a Vízkereszt, elmúlt a Mikulás is

itt a komor újév.

Most erről egy amerikai film jutott az eszembe amiben a részeg orosz gengszterek ezt énekelték, "Télapó ( oroszul Gyed Maroz azaz fagy apó) Télapó ne fagyassz meg engem, és a lovamat sem!"

Emlékezetblog kilencedik fejezet, harmadik rész.

A beruházó, mint már említettem a KERBER volt, olyan 3-5 fővel képviselte magát. Az építész "főnök" egy többé-kevésbé alkoholista nő H M volt, személyét borítsa feledés, amúgy nem sok vizet zavart, bár gyanítom ő csinálta ellenem leginkább a hangulatot. A többieknek már a nevére sem emlékszem, pedig a villamos szakági képviselővel kivételesen jóba lettem, korrekt szakember volt, amikor már összebarátkoztunk elmondta, hogy a Hollós elsőre őt szemelte ki és próbálta átcsábítani arra a helyre ahova később én kerültem, de nem tudtak megegyezni a fizetésben. Akkoriban még könnyen mozogtam, nem jelentett gondot a rengeteg szaladgálás a faházból a parkon át, ahol halott fákból készült deszkakalodák védték az élőket, mert megmaradtak az egykori temető sétányai a gyönyörű ős vadgesztenyefákkal. Sajnos az azóta elszaporodott aknázómoly sokat elpusztított, pedig a Gestl Józsi (akit még én vettem fel kertésznek) és felesége Andi 40 éven át ápolták a parkot, pedig a rendszerváltás után kiderült, a terület nem is a miénk, hanem az önkormányzaté. Minden év őszén, amikor lehullottak a lombok, amikben az aknázómoly lárvája áttelel, nagy lombgyűjtést rendeztek és megszervezték a kerület főkertészével, hogy a bezsákolt avart szemétégetőben égessék el, ezáltal megóvva a fákat a kártevők szaporulatának nagyrészétől. Sajnos két éve Józsiék is letették a gereblyét, és ebben nemcsak az életkoruk, de az utódaim bánásmódja is alighanem szerepet játszott, remélem a Főkert legalább olyan jó gazdája lesz a szívemnek oly kedves kertnek, mint ők voltak.

Kerestük az embereket, az egykori kivitelezők közül két villanyszerelőt Antall Bandit és Szász Karcsit "igazoltuk át", meg egy lakatost, aki klímásnak adta el magát, de kevés volt hozzá a tudása, viszont túl nagy a mellénye, tőle később meg kellett váljak. Műszaki ügyintéző Lovas Laci, művezető Nagy Sanyi, műszaki adminisztrátor hölgy több is követte egymást, villanyszerelők, vízszerelők, kazánfűtők  24-72 órás szolgálatban (24 óra meló 72 óra szabad), műszaki diszpécserek, gyengeáramú műszerészek, asztalosok, lakatosok, műszaki raktárosok, hűtőgépszerelő, konyhagépszerelő, felvonószerelő, szóval szép nagy csapattal indultunk. Mindezt a szervezetet a ház folyamatos átvétele közben kellett felépíteni, felszerszámozni, szóval volt feladat bőven. 

Mindeközben szaladgáltam le-fel az egyre jobban  beépülő házban tetőtől a pincéig (talán még ma is képes lennék megmutatni annak a kábelnek az eldugott végét a pincében, amit a sarki buszmegállóig építettünk ki még gyorsan a föld alá lefektetve amikor azt terveztük, hogy oda csinálunk egy virágárus pavilont a a Gerstl Andinak, na ezt később nem engedélyezték), ahogy épp a feladat szólított, aztán vissza faházi irodánkba ahol mindent egyeztetni, építési naplóban rögzíteni, megbeszélni, néha kicsit  veszekedni. Az osztrákok egy külön épületben székeltek, ahogy említettem a fővállalkozó csak pár fő, a többi néhány osztrák csak alvállalkozó, meg anyagbeszállító, aki itt táborozott amíg beépül az anyaga. Meg kell hagyni, ezt kétségtelenül nem tudtuk volna mi magyarok magunk megvalósítani. Túl azon, hogy a szervezési rendszerünk hozzájuk képest abszolút rugalmatlan, túlbürokratizált volt, egyszerűen nem léteztek azok a korszerű anyagaink itthon amivel ők megjelentek. Ez azonnal felvetette, hogy mi a fenét fogunk mi később az üzemeltetés során kezdeni amikor valami elromlik, tönkremegy, javítani, netán cserélni kell? Na ismételten belecsöppentem abba amivel a Mahart központban is szenvedtem, az alkatrészbeszerzés problémájába. Mert Magyarországon "nyugatról" bármit csak hivatalos külkereskedő vállalat hozhatott be és az volt a szabály, hogy HÁROM ajánlatot kellett kérjen, aztán eldöntse melyik a legjobb, aztán ha kap engedélyt a minisztériumától, akkor megrendeli, kifizeti, aztán átadja nekünk, akik meg kifizetjük neki. Namost képzeljük el, hogy elromlik egy konyhagépben egy alkatrész. Teszem azt egy konyhai gőzpárlós sütőben kiég az izzólámpa, de olyan ami oda való nincs Magyarországon. Akkor bizony ezt a ...mondjuk 32 Ft-os alkatrészt meg kell "külkereskedtetni", és majd úgy jóesetben egy fél év múlva itt is lesz az égő! És az ilyesmire mégcsak az osztrák garancia se vonatkozott, mert ezek az apróságok a "gyorsankopó alkatrészek" kategóriába tartoztak amik az üzemeltetőt terhelik. Konkrétan emiatt nem volt az úszómedencének alsó világítása egy éven keresztül, miközben meg engem az úszómesterek naponta b@szogattak érte. Na amint erre ráéreztem, még jóval a szállodanyitás előtt, a Hollós Lacinak volt a feladata, hogy valahogy kibrusztoljon a beruházónál egy olyan pénzügyi keretet, amiből most az elején lehet nyugati alkatrészeket rendelni. Nekem meg az volt a dolgom, hogy találjam ki MOST, hogy MAJD később mi fog elromlani, ami itthon nem kapható. Mondok egy egyszerű példát. Akkoriban nem gyártottak nálunk többrétegű (termopan) hószigetelő üvegtáblákat. Pláne nem azt a "parasol bronz" színárnyalatú három rétegűt amit a MESTER kiválasztott a földszinti vendégterek hatalmas homlokzati felületeihez. És ráadásul ezek legalább tíz féle méretűek. Namost találjam ki előre, hogy melyikből rendeljek tartalékot, hogy ha egy szilveszteri duhaj vendég belevágja a pezsgősüveget az ablakba, akkor ne kelljen bedeszkázva várni az importra egy évet!

Erre a pótbeszerzésre, ami nem szerepelt a szerződésben csak úgy volt lehetőség, hogy lemondtunk bizonyos dolgokról és azokat magunk csináltuk meg, helyette a kivitelező szállította amit megrendeltünk. És hát ugye ahol sok kézen megy át az árú ott sokan akarnak keresni. Csak úgy próbából a régi Mahartos külker kapcsolatomon keresztül megkértem egy konyhai sütőhöz  egy tartalék fűtőbetét árát, a fele volt mint amennyiért az osztrákok beszállították. Aki szegény az a legszegényebb, iszonyatosan sokat keresett ezen a nyomorult országon mindenki, és attól tartok ez azóta se változott semmit.

Nem volt könnyű a helyzetem (de hát nekem speciális tehetségem van hozzá, hogy mindig a "lövészárokban" találjam magam), mert bármit felfedeztem ami nem volt jó, amit lehetett volna jobban csinálni, amit MUSZÁJ volt másképp csinálni, az osztrákok azonnal arra hivatkoztak, hogy ők a jóváhagyott terv alapján dolgoznak, és abban ez van! És ezzel valóban nem lehetett vitatkozni. A  Kerber.. mit mondjak nagyjából sz@rt bele az egészbe, nem az ő gondja. Meg kell mondjam az osztrákokra egy rossz szót nem tudok mondani. Persze a pénzt szerették, de hát azért tartanak ott ahol tartanak, mi is szeretjük, csak mi másképp mint ők, mi lopni szeretjük. Rendet tartottak, az építkezést nyugdíjas osztrák gumibotos rendőrök őrizték, oda csak az mehetett be akinek a nyakában lógott a belépő (kivéve engem, mert egy hét után már alsógatyában is megismertek volna), ezzel semmi gond nem volt mindenki hamar megszokta, a rengeteg magyar alvállalkozó is hamar felhagyott az amúgy nálunk akkoriban még  rendszerszintű kuplerájjal. Miután hamar rájöttem, hogy a Kerberre alig számíthatok, egyszerűen kihagytam őket ahol csak lehetett, és naponta többször egyeztettem az osztrákok irodájában a szakágakkal, ők meg rugalmasan tudomásul vették, hogy mostantól ez így működik. Alkudoztam, érveltem, néha  szabály szerint cigánykodtam ( egyszer meg is kaptam az építésvezető Matura úrtól, hogy "Herr Bartyik Sie sind ein raffinierte Zigeuner", jobbhíján ezt dicséretként nyugtáztam). Ha valami tényleg rossz volt, miután szakemberek voltak, könnyen megegyeztünk. Ha meg valami olyat kértem ami nekem fontos volt és nekik nem volt igazán plusz teher, bevállalták. De sajnos ami nem volt benne a tervben és mi mégis akartuk, arra nemet voltak kénytelenek mondani. Ilyenkor jött az alku, miről mondunk le cserébe. Úgy három-négy hónapig tarthatott ez a köztes állapot, a szálloda nyitásáig.  Közben egész jól összebarátkoztunk. Velem ez amúgy nagyon könnyű. Időnként szükség volt a tervezőre is, ha olyan szinten kellett eltérni az elfogadott tervtől, hogy az építési naplóban is rögzíteni kellett, így ismertem meg a belsőépítész Herrer Caesárt, a háta mögött csak  MESTER-ként emlegetett Finta Józsefet, bár ő ritkán ereszkedett le közénk a trónjáról, inkább csak a famulusaival érintkeztünk. A kivitelezők közül a legjobb kapcsolatom a Heinz Rabenseifnerrel volt, aki mint már említettem az épületgépészetet beszállítói alvállalkozó "Swatek & Czerny" cég automatikáért felelős szakembere volt, vele gyakorlatilag minden meg tudtam oldani, ha valami gond volt, felpattant a motorkerékpárjára és négy órán belül ott volt a hibás alkatrésszel Bécsből. Nagyon jó srác volt, nem véletlen, hogy a végén quasi magyarrá vált. Szerencsém volt, hogy az osztrákok mindent az általam már tervező koromban megszokott "áramutas" rajztechnikával dokumentáltak, akkoriban ezt még a magyar villanyszerelők se mind tudták "olvasni", Heinzzel "egy nyelvet" beszéltünk, túl azon, hogy nagyjából ő annyit tudott magyarul, mint én németül. Miután ez az én emlékírásom, most megengedem magamnak azt a hízelgést, hogy kevesen tudták volna rajtam kívül, ennyire jól, ennyire rugalmasan kezelni ezt a komplex feladatot amit egy szálloda műszaki üzembehelyezése jelentett, jól is éreztem magam a bőrömben, mert a "házat" a magaménak éreztem.. és ez egy jó darabig még így is volt....amíg aztán... de erről majd később.

Folyt. köv.

Emlékezetblog kilencedik fejezet, második rész.

Na rosszul emlékeztem. Tévedtem pont egy évet, ma reggel előkerestem a hajón az "archívumból" a munkakönyvemet, 1982 februárjában történt, hogy ott álltam a BAH csomópontnál a faházak előtt és felnéztem a már majdnem teljesen kész szállodaépületre. Szóval itt akarok, dolgozni.... Na majd kiderül, keressük meg azt a Hollós Lászlót aztán meglátjuk tetszünk e egymásnak. Érdekes dolgok maradnak meg az ember emlékezetében. A betört jegű tócsában egy fekete rigó fürdött nagy lelkesedéssel. Hogy nem fázott? Boldogan fröcskölte a vizet ...vagy talán épp szabadulni akart a bőrén élősködő vérszívóktól, ki tudja, de a látvány máig megmaradt bennem. 

A tárgyalás nem tartott sokáig. Határozottan tetszettünk egymásnak a Hollóssal. Középkorú őszhajú, jó tartású ember, mély rekedt dörgő hang, egyenes tekintet, kemény kézfogás, nem különösebben választékos modor és a kérdéseimre is egyenesnek tűnő válaszokat adott. Velem az állásinterjú (már az a kevés amim volt életemben, mert nem én kerestem magamnak, inkább engem kerestek) nem a szokásos, mert én többet kérdezem, kvázi vallatom a jövendőbeli munkaadómat, mint ő engem. És ez úgy tűnik jó benyomást keltett, mert bár H L rövid beszélgetés után bevallotta, hogy neki már van jelöltje (és itt derült ki mire is van tulajdonképpen igény) a jövendőbeli helyettesét keresi, de én olyan céltudatosan kérdeztem rá annak  a várható képzettségére, korára és kvalitásaira, hogy meggyőztem én vagyok  a legmegfelelőbb jelölt helyettesnek, de vegye fel a másikat is, mert szükség lesz itt az ő szakértelmére is. Megalkudtunk a fizetésben (most nézem a munkakönyvem, 5500 Ft/hónap, most kicsit spoilerezek, vicces, hogy huszonöt évvel később ugyanezen a munkahelyen, műszaki igazgatóként ennek pont a tízszerese volt az utolsó bruttó fizetésem amikor nyugdíjba mentem... de addig mennyi minden törtét még velem itt és másutt...), és mivel szükség is volt rám quasi azonnal, abban is, hogy a lehető legrövidebb időn belül kilépek a MAHART-tól és jövök. Lejattoltunk és kész, az egész nem tartott egy órát. Visszatérve a MAHART székházba, azonnal jelentkeztem Viant Ferencnél aki akkor a tengerhajózás műszaki osztályát vezette és egyszemélyi főnököm volt, mondtam "kilépek". Feri bácsi sokat nem kérdezett, miután megmondtam hova megyek és mi lesz a beosztásom, elfogadta a felmondásom.  A munkakönyv szerint 1982 március1-jével lettem PANNÓNIÁS.

Megint tágítok kicsit a fókuszon. Akkoriban az állami beruházásoknak rengeteg "gazdája" volt. Volt ugye a tervező, aki JÓESETBEN képes volt átlátni a beruházás mibenlétét, a működését, az igényeket, szóval testre szabni a jövendőbeli feladatokhoz az épületet. (Nem szívesen mondok rosszat boldogult Finta Józsefről, de ennek nem láttam mindenben a jelét, de erről később.) Ráadásul ugye a tervezés sokrétű, van a mindenható építőművész aki ha valakinek érzi magát akkor quasi szoborban gondolkodik amit még halála után is csodálattal fog bámulni az utókor. Aztán ott van a statikus-, a gépész-, a villamos-, a technológiai tervező, sorban egyre alárendeltebb pozíciókban, nem részletezem az erőviszonyokat. Aztán jön a beruházó, ez esetben a KERBER. Nem azonos a későbbi üzemeltetővel, ők a nagyhatalmú ÁLLAM hatalmának letéteményesei, mindenkinél hivatalból okosabbak, már csak azért is, mert náluk van a kassza kulcsa. És a sor legvégén jön az üzemeltető, akinek mindez a "bőrére megy", ha valaki ebben a sorban bármit elb@szott azt az üzemeltető szívja meg a végén. Ő nem sokat pofázhat, nem lehetnek extra igényei, mert a pénzt már rég felpántlikázták, a szerződést a jóváhagyott terv alapján megkötötte a beruházó a kivitelező vállalkozóval, azaz a KERBER az ARGRE Buda Hotels-sel.

Nos visszafókuszálva magamra, a mindenkori helyettes dolga a meló. Nincs is ezzel semmi baj, tudtam mit vállalok. Nekem SOHA nem volt szükségem a főnökömre azért hogy "VEZESSEN". Hogy mit kell csinálni és többnyire azt is, hogy hogyan, azt én tudom. Nekem a nagyhatalmú főnök arra kell, hogy ha munka közben ütközöm nálam "nehezebb tisztekkel", akkor ott a főnököm, ő van vele egy szinten, mint a láncra kötött bulldogot elengedem és vívja meg azt a harcot amire én a beosztások miatti tekintély különbség miatt alkalmatlan vagyok. Ha ezt a főnök tudja, akkor engem kenyérre lehet kenni és kezet csókolhat nekem, mert elvégzem a munkát amiért tulajdonképpen ő felel. Learathatja az elismerést, engem nem izgat. De ha elkezd helyettem gondolkodni, ha átnyúl a fejem felett, ha rombolja a tekintélyem a beosztottaim előtt, akkor kezelhetetlenné válok. Akkor mindent csak parancsra és ahogy a parancs szólt. Mint az automata, olyan hülyévé válok. Volt pár főnököm, aki erre qrvára ráb@szott. És persze én is, de soha ettől nem tudott az élet eltántorítani. El lehetett rám mondani, hogy gyakran vagyok nyers, hogy nem teszek lakatot a számra még érzékeny lelkű nők előtt sem. Mondták rám, hogy "gőgös" vagyok (ez bánt, mert NEM IGAZ!!), szóval sok mindent ami nem feltétlen hízelgő, de egyet soha nem mondtak, még az ellenségeim se. Hogy a munkámat nem végzem el e lehető legjobban. És nekem ennyi elég volt mindig. Nos előre bocsájtom a Hollós László, pár nap alatt már Laci, maximálisan felismerte. Nyugodtan a nyakamba akasztotta a szálloda teljes műszaki átvételének feladatát, amit én nagy lelkesedéssel a nyakamba is vettem. Ha valamit nem tudtam, gond nélkül kérdeztem, én soha nem csináltam úgy mintha mindent tudnék. De itt most nem a szakmázásról volt szó, hanem arról a speciális dologról amit a vendéglátóipar jelentett, amiben tapasztalatlan voltam, a Laci viszont dörzsölt "öreg róka". Na ezeket az ismereteket szivacsként szívtam magamba, mert az "erőviszonyok" ismerete fontos volt. Kinek mi a feladata a hierarchiában, kik a potenciális barátok, kiben mennyire lehet megbízni és ki az akivel vigyázni kell. Annak ellenére, hogy a hatalmam, ugye ahogy fent részleteztem, gyakorlatilag nulla volt, hiszen a beruházó vette át igazából a létesítményt a kivitelezőtől, alá se írhattam semmit azon kívül a dokumentumon kívül amit akkor amikor teljesen készre jelentették a házat egy formális átadás átvételkor jegyzőkönyveztek (sőt még azt sem, hisz azt a főnököm írta alá), viszont evidens, hogy a hibákat AKKOR ÉS OTT AMIKOR elkövették, a kivitelezés befejezése ELŐTT kellett azonnal orvosolni, mielőtt még megváltoztathatatlan helyzet állna elő. Ehhez viszont rengeteg tapasztalattal rendelkeztem, tervező és hajózó elektrikus, hajóátvevő, hajógéptiszt koromból. Pillanatokon belül ismertek a melósok, magyarok és osztrákok egyaránt, a talpas bolgár hidegburkolótól a polier (pallér)  Kübachon át  Herr Matula, osztrák főépítésvezetőig (őt később, amikor már mindenen túlvoltunk, elvittem vitorlázni is a feleségével a Balatonon). Hajnaltól késő estig a "pályán" voltam mindent előbb tudtam mindenkinél és a tudást nem féltem használni. Persze ezzel púp voltam sokak hátán, ez kivált a beruházóra vonatkozott, akik inkább a kényelmes munkában voltak érdekeltek, mert igyekeztem mindent kipréselni, amit fontosnak véltem, mivel tudtam, hogy amint eltakarodnak, minden az én nyakamba szakad. Utólag tudtam meg, hogy a KERBER-esek a hátam mögött "kuvik"-nak neveztek, mert mindenbe belepofáztam, de nem igazán tudtak mit kezdeni velem, el kellett viseljenek, pláne, hogy a Hollós mindenben védte a seggemet, nem tudtak alám vágni.

Mindeközben meg kellett tervezzük a jövendőbeli üzemeltető csapatot. Nemcsak nekünk, minden területi vezetőnek. Ezeket fel kellett venni, már ott  a faházakban valami elfoglaltságot adni nekik, felmérni az alkalmasságukat, mielőtt véglegesítjük őket. Na ebben nem volt tapasztalatom, itt a Hollósra támaszkodtam. Azok nagyon más idők voltak, 40 fős karbantartó csapattal vágtunk neki, ma azt hiszem a szálloda olyan hat fő műszaki személyzettel üzemel. De akkoriban nem voltak "külsősök", mindent saját erőből kellett megoldani és az adminisztráció is borzalmas volt. Erre még visszatérek, most maradok az építési szakasznál. Az épületgépészet nagyját  a Csőszer végezte, hamar összebarátkoztunk, ahogy kifejezetten jóbarát lett a "barikád túloldaláról" Heinz Rabenseifner a gépészet, villanyszerelés-automatika rész felelőse, ő volt az egyetlen osztrák, aki annyira magyarrá lett a beruházás során, hogy egész tűrhetően megtanult magyarul és évekkel később összefutottam a magyar feleségével, akire később tett szert és tőle tudtam meg, hogy Magyarországon élnek. Egész hamar beletanultam én is a németbe, meg nekem amúgyse volt soha gond a kommunikáció semmilyen nyelven. Bár a ház szerkezetkész volt, de akkor kerültek be a technológiai részek, a hatalmas konyha, számomra ismeretlen gépekkel, ez valóban újdonság volt. De higgyétek el nekem, igazából minden gép egyforma. Ha valaki tudja mitől működik egy kazán, egy hajógép, egy hűtőgép, az pillanatokon belül azt is tudja hogy működik bármely sütő-főző csodamasina, vagy egy ezer tányéros mosogatógép. Nem volt nekem tudáshiányom semmiből, vagy ha igen, azt két kérdést feltéve azonnal pótoltam. Hollós Laci meg többnyire minden kérdésemre tudta a választ, én meg sose szégyelltem kérdezni. Azt kell mondjam szerencsésen "egy húron pendültünk". Gyakorlatilag mindenről hasonlóan gondolkodtunk, esténként jókat beszélgettünk, merthogy én, mint korábban elvált független ember korlátlan időt tudtam a munkámnak szentelni, ő meg akkor költözött el a második feleségétől, szóval őt se kötötte szigorú magánelfoglaltság.  Régi bútordarab volt a vállaltnál, nagy volt a tudása és ezért a tekintélye és kiválóak voltak az összeköttetései. Azt kell mondjam az összes vezető közül, beleértve B L szálloda igazgatót is (hogy őt miért csak kezdőbetűkkel említem arról még szólok), neki volt a vállaltnál a legnagyobb tekintélye.

Ami speciális volt az a "kocsmárosvilág". Na ebben abszolút tapasztalatlan voltam. Majdnem annyira különleges, egyedi mint a tengerészkedés. Szintén más a nyelv, bár messze nem annyira mint a tengerészeké, de ezt is el kellett sajátítani. Nem mondom, hogy súrlódás nélkül mozogtam egy teljesen új kasztrendszerben és bizony volt, hogy akaratlanul (meg néha akarva) a tyúkszemére léptem valakinek, de a Hollós mindig megvédett. Mert pillanatokon belül nélkülözhetetlen lettem. Hamar megéreztem a "falakat". Van a vendéglátás, tehát akik etetnek, itatnak, konyha, tele különböző rangú szakácsokkal, teremfőnökök, pincérek, magasabb és alacsonyabb rangú vezetőkkel, van a House keeping akik élén (Isten nyugtassa, szegény jó Varga Juli az Irigy hónaljmirigyes Varga Győző mamája) egy újabb teljhatalmú vezető állt, alatta emeleti gondnoknők, azok alatt meg a szobalányok, aztán kertész, Kaszab Juli áruforgalmi vezető, aki gondoskodik mindenről ami egy szállodában kell, az anyagbeszerző sofőrrel Simon Józsival, aki egyúttal a mi anyagainkat is bevásárolta az utasításaim szerint, és akkor még ott van a főkönyvelő és vagy 12 fős csapata (mára mindezt egy PC intézi néhány szoftverrel), recepció "Front office manager-rel fő és alportásokkal, londinerekkel, hostessekkel  és irodistákkal.  Nem tudom hogy bírtam volna ha mondjuk akkor családos ember vagyok, mert ennyi meló nem fért volna bele a napi nyolc órába. De nagyon lelkes voltam, mert én szeretem azt a munkát amit végzek és ebbe tényleg beleraktam mindent ami csak bennem volt. És itt térek vissza B L igazgatóra. Ugye ő volt a házban a legfőbb vezető, de fiatal ember, nálam is fiatalabb, igazából azt hiszem ez volt az első igazi vezető beosztása. Nos vannak született vezetők, én "természetes vezetőnek" hívom az ilyeneket, arról ismerszenek meg, hogy egy random csoportban egyszercsak mindenki azt veszi észre, hogy ők irányítanak anélkül, hogy ebben megegyezés lenne, de ezt mindenki azonnal elfogadja. Aztán vannak a kinevezettek, akiknek gyakran kell igazolni, hogy megilleti őket a vezetői poszt. Nos B L nem volt természetes vezető. Szerintem nyomasztotta is a pozíciójának súlya, gondolom bizonyítani is akart és talán az út se volt akadálymentes amin felkerült oda ahova fiatalon eljutott. Szállodaigazgató sose lesz műszaki emberből, oda a vendéglátás rögös ösvényein kell feljutni, vagy londinerből, vagy pincérből indul a pálya. Mindkettő borravalós szakma, és most öregen már nincs miért titkoljam, az a véleményem hogy a "jatt"  torzítja a jellemet. Előbb csak pironkodva elfogadod, aztán már nem pironkodva, aztán ráutaló magatartással megszerzed, aztán kiköveteled, netán ellopod. PERSZE vannak kivételek, de nem jó tanpálya. Ezen rutinosodva sok rossz beidegződés keletkezhet. B L például szerette "csattogtatni a korbácsot". Vagy legalábbis osztani az észt. Szóval megmutatni ki az úr a háznál. Ez nem mindig jó. Mert az "igazi" úr, az látszik magától. Mondom a személyes példámat. AKKOR amikor engem a rendőr azért bírságolt meg, mert szabadszombaton a Baross téren a Trabantommal a  záróvonalat átlépve előztem, hogy mielőbb beérjek ingyen dolgozni a munkahelyemre, B L egyszer azzal a kedves viccelődéssel talált meg, hogy "Maguknak az a pechjük, hogy én sok mindent megcsinálok otthon magamnak, engem nem tudnak  megvezetni". Nem szóltam, mert mit mondjak? De olyan sértés volt ez nekem, hogy máig nem felejtettem el. Mintha mondjuk a feleségnek aki rendszeresen kimossa a részeges férje lehányt gúnyáját, összefosott gatyáját, és naponta hazatámogatja a kocsmából, azzal viccelődik a férje, hogy "anyukám rajtad tartom ám a szemem, nem tudsz félrekefélni". Aztán! Nehogy már azt higgye egy kocsmáros, hogy attól, hogy kimeszelte otthon a klozetot, már tökéletes műszakivá avanzsált! Szóval B L úgy gondolta, hogy akkor "jó" főnök, ha akit lát ráhúz egyet a korbáccsal, hogy érezze mindenki a vezetés súlyát. Egy a vezetőnek az a legfontosabb feladata, hogy mindenkiből kivegye a maximumot, ezért a jó vezető mindenkihez más. Ehhez persze alaposan ismernie kell minden emberét, EZT nem lehet elhanyagolni. Van akit csak inspirálni kell és hagyni, és van akit meg tényleg a legkutyapicsázósabb stílusban lehet csak munkára bírni. Érteni kell mindehhez, és a kettőt nem szabad összekeverni. Akinek a vezetési stílusából hiányzik ez a fajta hozzáértés, az olyan mint  a zongorista aki a versenyzongorán lévő 7 egész 1/4 oktávból csak másfélen játszik. És azt hiszem maga B L is tisztában lehetett ezzel a fogyatékosságával és talán szenvedett is tőle, mindenesetre úgy érzem görbe szemmel tekintett mindig is a "műszakra", mert a Hollóst a köztük lévő tekintélydifferencia miatt nem tudta a saját szájíze szerint "vezetni".

Ilyen körülmények közt végeztem hónapokon át a szálloda műszaki átvételét. Napról napra, területről területre. Hamar jöttek a kisebb és időnként a nagyobb problémák is. És sajnos volt amin már nem lehetett segíteni. Említettem Finta Józsefet a jeles építészt, nos őt vagy magára hagyták, vagy nem volt igazán igénye rá, hogy vezessék a kezét, és most nem a művészetről beszélek, hanem a funkcióról. Nem tudta mi, és miből mennyi kell egy szállodába. Különösen magyar viszonylatok közt. Gondolom kiment megnézni néhány hasonló méretű szállodát Nyugat-Európában, és megállapította, hogy hány százaléka a kiszolgáló terület a vendégtérnek. Hogy hány százaléka a gépészetnek rendelt tér a "hasznos" (szóval amit eladnak, szállodai szobák, étterem stb) területnek és ennek megfelelően koncepcionálta az épületet. Csakhogy részben Magyarországon akkoriban még nem a "nyugatos" módon mentek a dolgok, olyan szabályok voltak, amikhez háromszoros létszámra volt szükség, szóval nem azért mert mi lustábbak vagyunk mint mondjuk a németek. Másrészt a gépészetet is alásaccolták, alighanem rossz mintát néztek, mert amikor már megtervezték a falakat és elkezdte a Mődl Bandi a Lakóterv gépésze tervezni a klímát, kiderült, hogy a három hűtőkompresszor nem fér bele a gépházba, mert a gépház már tele van a szellőzőgépekkel. Nem volt más hátra, mint  a kompresszorok számára az udvarra lehajtó rámpa alá tervezni egy "odút" , ahova bepasszírozták a gépeket. Ennek később siralmas következményei lettek, még írni fogok róla.  Aztán. 319 szoba volt a szállodában, DE mosoda az nem volt. Ergo, a szennyest amit lehúztak a szobalányok deponálni kellett, a raktárosnak számolnia kellett mielőtt kimegy a külsős mosodába, a tiszta textilt a raktárakból felvinni a szobákba, mindennek higiéniai előírásai vannak és mindez több köbméter textil mozgatása naponta személyzeti és szállodai terekben. És erre nem volt hely. Egy teltházas "utazós" napon, reggelente a személyzet miközben befelé áramlott a személyzeti portán és folyosón át, a kazánház előtt a személyzeti liftek előterében gázolt át a lehúzott szennyes batyukon. Ez egyértelműen tervezési hiba és kijavíthatatlan. Azóta persze a személyzet leharmadolódott, a textil erre a célra szolgáló kocsikon rendezettebben áramlik (az első ilyen kocsikat én találtam ki), de a probléma azért megmaradt. Mint említettem nyugaton nem volt olyan szintű kötelező adminisztráció mint nálunk. Ennek megfelelően a jóváhagyott terveknek megfelelően épült szállodában nem fértek el az irodisták. A Kele Márti főkönyvelő alá tartozó "lányok"-nak nem volt helyük. Még meg se nyílt a ház, de azzal kezdtem, hogy a kész férfi személyzeti  öltözőt szétverettem a már felvett műszaki karbantartókkal, helyette a szerelőszinten ahol a vízszintes elosztása volt a felszálló csővezetékeknek személyzeti öltözőt és zuhanyt építtettem, a szétvert öltöző helyén meg irodát csináltunk a "lányoknak". Merthogy MINDENT adminisztrálni kellett. A "létező szocializmusban" rendnek muszáj volt lenni, kiírni, beírni, levenni, ráterhelni, naponta, hetente, havonta, évente,  összesíteni, mindezt az u.n. üzemiroda csinálta nagy íveken oszlopokban és rubrikákban. És aztán kiértékelni és ellenőrizni. És a sok személyzetnek kicsi volt a tervezett személyzeti étkezde, kellett építeni nagyobbat, meg személyzeti büfét mert az se volt és ahogy szaporodott a nép a még át se adott házban úgy jártak egyre többen a nyakamra, hogy ez sincs, meg az sincs, és csináljak nekik ezt meg azt. Na így utólag leírni is belefáradtam, mára abba is hagyom,

folyt köv.

2025 február 27.én (  https://amapola.blog.hu/2025/02/27/csutortok_212 ) ezzel zártam az aznapi naplót; EMLÉKEZETBLOG  folytatás 2026 januárban! Hát állom a szavam, folytatom.

SZÁLODÁS KORSZAKOM

Emlékezetblog kilencedik fejezet, első rész.

Először is aki netán elvesztette a fonalat (ami nem lenne csoda, magam is így jártam, most hosszasan keresnem kellett)  itt  https://amapola.blog.hu/2025/02/17/vasarnap_460 felveheti.

Tehát ott tartottam, hogy tervezgettem valamilyen jövőt magamnak, de semmiféleképpen nem a MAHART Vígadó tér sarkán lévő központjának negyedik emeletén, reménytelen problémákkal kínlódva egy utálatos füstös irodába zsúfolva hetedmagammal, ahol négyen vagy öten fújják a cigarettafüstöt az orrom alá. De mihez kezdjek? Kikönyökölve kis friss levegőt szívni az ablakon, az első télvégi napok egyikén nézem ahogy srévizavé építik a későbbi Fórum szállodát és szállítják a csöveket. Mindnek befenekelve mindkét vége műanyag sapkával, hogy ne menjen bele semmi ami később dugulást okozhatna. Milyen érdekes.. ITT REND VAN! Végülis egy szálloda, komplex egység, rengeteg gépészettel, miért ne próbáljam ki? Mint életemben minden elhatározás ez is csak perceket vett igénybe, már lapoztam is a telefonkönyvet, ILLETVE még lapozni sem kellett, a hátsó fedlapon mindjárt ott volt "Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat."

Már tárcsáztam is, kértem a munkaügyet, a későbbi kedves ismerős, az akkor még ismeretlen telefonközpontos  Pistuka ( a saját meghatározása szerint "széleslátókörű vak ember") vette fel a telefont és már kapcsolta is. Kérdeztem épül e szállodájuk, ahova keresnek műszaki embert. Megadtak egy telefonszámot meg két nevet, Leyrer Csaba és Hollós László, tárcsáztam, Csaba házon kívül volt, a Hollóst adták, mondom mi járatban vagyok, ő meg mondta, hogy látogassam meg, a BAH csomópontnál egy faházban tanyáznak, már mentem is. Most leírni tovább tartott, mint eldönteni.

Erről a szállodáról volt szó.

Kis bajban vagyok a sorrenddel, szeretnék nemcsak a magam dolgáról beszámolni, de némi áttekintést adni erről a projektről abból az alulnézetből, ahogy én találkoztam vele és amiről alighanem igen kevesen tudnak úgy beszámolni ahogy én láttam. Tehát most kilépek "magamból" egy kicsit és beszélek a "létező szocializmus" (akkor még nem sejtettük) alkonyán előállt, és az én életemmel szorosan összefüggő helyzetéről.  

Az 1971-ben Budapesten rendezett vadászati világkiállítás valamiféle jelképes erőpróbája volt a Kádár rendszernek. Kádár János maga is vadász volt és fontos volt a rendszernek az esemény zavartalan, és a működőképességet bizonyító lebonyolítása. Ehhez szálláshelyek kellettek a külföldi látogatóknak, amiből az országban hiány volt. Egyébként is kitűzött cél volt az ország elfogadtatása "nyugat" felé, ezért az ország erőltetett szállodaépítési programba kezdett. Ehhez az akkor már javában működő házgyárak által gyártott panelek voltak a legalkalmasabbak, ezért megbízást kapott a Lakóterv Finta József vezette építész csapata, hogy sebesen tervezzen meg pár szállodát, így lett az akkoriban Budapesten talán legnagyobb Volga Szálló, és több kisebb, az M1-M7 bevezető szakaszánál lévő Etap- ( akkor másképp hívták, de elfelejtettem a nevét), Dobogókőn a Nimród-, Visegrádon a Silvanus-, Kispesten  az Aero-, a Népstadion mellett a Sport- , a Normafánál meg az Olimpia szálló. A világkiállítás sikere meghozta az idegenforgalmi étvágyat, a korábban jelentéktelen Angyalföldi Büfé és Vendéglátóipari Vállalat Somogyi Jenő igazgató alatt a Hungária Szálloda és Étterem Vállalat ( a későbbi HungarHotels) konkurenciájává nőtte ki magát, köszönhetően S J remek pártkapcsolatainak. És valóban jól csinálta, volt egy technikája, ha valamire készült és már megvolt  az MSZMP hátszél, összehívta a sajtót, mindenkit megetetett megitatott, pénz nem számít, és miután a média akkor is ma is kézből etetéssel irányítható, máris átvette a kezdeményezést.

(Kis zárójel, a rendszer akkor is korrupt volt, na nem oly mértékben mint most, a kommunisták úgy loptak hogy kifizettek a TÜZÉP telepen harmadosztályú fenyőt és elvittek elsőosztályú tölgyet miközben rettegtek, hogy Kádárnál le ne bukjanak, de az a vállalatvezető aki eredményes akart lenni tudta, hogy meg kell kenni mindenkit. Tehát Például a Burgert Róberttől Bábolnáról állami vezető nem ment úgy haza, hogy a kocsija csomagtartója ne legyen tele  hízott libával, fél sertéssel, és bizonyára nem véletlen, hogy amikor a Somogyi Jenő infarktussal bekerült az akkori VIP kórházba a Kútvölgyibe, éjszaka jártak hozzá a pártvezetők látogatóba. Mert neki gondja volt rá, hogy mindenki megkapja az apanázsát a vállalt szállodáiban, kaja, pia, nők és persze mindehhez inkognito. A maiak már nyilván röhögnének ezen a pitiánerségen, aki most egy ciklus alatt nem lop össze annyit hogy még  az iskolás gyerekének a nevén is különb vityilló legyen mint akkoriban a Czinege Lajos honvédelmi miniszteré, akinek ehhez egy élet munkájára volt szüksége {és mit ugattuk érte!}, de hát azok más idők voltak.)

Naszóval, így lett az angyalföldi kocsmacégből "Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat". És miután a szállodák a világkiállítás után se maradtak üresen, lassan rányílt  a szeme az ország vezetőinek az idegenforgalomra, mint az égetően szükséges valuta termelés lehetséges forrására. Ebben a flowban merült fel egy újabb szállodaépítési program terve, DE MIBŐL??? A pénzügyérek nyújtogatták  a csápjaikat nyugat felé, és onnan nem találtak visszautasításra, a tőke világszerte keresi a helyét, sz@rik a politikára, csak  a profit érdekli, és az egyre nyugatosodó Magyarországban láttak fantáziát. És Ausztria bejelentkezett, hogy adnak hitelt HA AZT osztrák cégeken keresztül költi el Magyarország. Ezt mindenki másképpen adta el a választóknak... bár Magyarországon csak egy pártra lehetett szavazni, szóval ennek nem sok jelentősége volt, de a "fügefalevél" nagyon hatásos duma volt, azt hangoztatta a sajtó, hogy milyen remek üzlet, hogy Magyarországon valutáért dolgoznak a magyar alvállalkozók az osztrák cégeknek.  Ez amúgy még igaz is volt, de amikor már én is ott voltam (természetesen forintért), pontosan láttam, hogy az osztrák fővállalkozó az "ARGE Buda Hotels" mindössze öt fős, abból tán csak kettő a mérnök ( ARGE az arbeitsgesellschaft, azaz munkaközösség) magyar alvállalkozókkal dolgoztatott néhány osztrák pallér, művezető, műszaki ellenőr alkalmazása mellett. Magyarország felvette kamatra (természetesen valutában) az osztrák bankhitelt, az ARGE ebből kifizette elsősorban saját magát, aztán az alvállalkozóit, de igazából a nagy pénzt az osztrák bankok, és a fővállalkozó kereste, a magyarok mondjuk a Csőszernél ami az összes gépészeti kivitelezést csinálta, meg a pesti maszekok ugyanannyit kerestek mint a házgyári építkezéseken. Ami kétségtelenül előrelépés volt, az osztrák anyagok és technológia. Eltátottuk a szánkat az osztrák épületgépészeti, villanyszerelési anyagok láttán, ami MA már itt is a hétköznapok része, de AKKOR nekünk olyan volt mint a bantu négereknek az íj után a kovás puska. Persze a labancok mindent megcsináltak velünk amit a fehér ember a gyarmatokon évszázadokon át megcsinált a primitív népeknél. Leesett az állunk a "Delta 1000-es" épületfelügyeleti rendszer láttán, mert ilyet mi itt Magyarországon még életünkben nem láttunk, csak amikor kivittek minket párunkat Bécsbe betanulni, akkor esett le nekem, hogy míg nálunk elsütötték a diavetítős diszpécser változatot, addig odakint már rég a következő computeres működik, szóval a levetett sz@rt adták el nekünk.  Még csak hibáztatni se tudom őket, az üzlet az üzlet és aki hülye dögöljön meg, ez a kapitalizmus alapszabálya. Ráadásul magyar oldalról sereglettek az égből hullott lehetőségre a döglegyek. Akkoriban "nyugatra" utazni hivatalosan állami pénzből a kivételezettek lehetősége volt és ezzel a kinti partnerek tisztában is voltak. Nem a legtehetségesebbek és főleg nem a korrumpálhatatlanok jutottak a kivételes lehetőségekhez, hanem akik jó helyre voltak "bekötve". Mindenki a külkerben akart karriert csinálni, mert azok utazhattak és hát bizony számtalan üzlet köttetett meg néhány vetkőzős golyóstoll, csomag nejlonharisnya és egyéb apró ajándékkal megtámogatva. Mai szemmel elképesztő, de pont mint amikor a gyarmatok törzsfőnökeit korrumpálták színes üvegcserepekkel, tükrökkel, esetleg pár késsel. Voltak persze lebukások, nagy port vert fel Csima Ferenc ügye, aki az épülő Fórum szálló jövendőbeli műszaki igazgatója volt, és könyékig nyúlt bele a felfedezett lehetőségekbe, na feltűnhetett a hirtelen meggazdagodása, lebukott valutával, autóval és nem tudom még mikkel (ez is milyen pimf ügy ma már mi?), na őt lecsukták, de a kis halak vidáman lébecoltak. És akkor most visszakanyarodok magamra.

A BAH csomópontot ( Budaőrsi út, Alkotás utca, Hegyalja út) amikor építették, az építők faházakban lévő irodáit nem bontották el, azok ott maradtak további haszonsításra a ma "Gesztenyés kert"-nek nevezett, már használatból kivont, de még létező temető szélén. A majdani NOVOTEL szállodát ennek a temetőnek a helyére tervezték építeni. Ezért felszámolták a temetőt ( csúnya dolog volt ez, volt emberem aki az építők közül lépett át hozzánk, mesélte hogy rabolták ki a sírokat, régen minden halottal temettek el ékszereket, na ezek mind "hasznosultak"), az építők irodái meg a faházakba települtek. Hát  az egyik faházban székelt  a jövendőbeli szállodát üzemeltető stáb vezetőinek kis csoportja, itt kerestem fel Hollós László műszaki igazgatót, emlékeim szerint 1981 kora tavaszán, de holnap előkeresem a pontos dátumot, valahol meg kell lennie a munkakönyvemnek a hajón. 

Folytatása következik.

És ez már a kötelezően boldog újév. Én megelégszem, ha nem lesz rosszabb mint a tavalyi volt.

Fergeteges bulival vetettünk véget tegnap 2025-nek. A messze tőlünk, mintegy három háznyira lakó (szóval 12m széles telkekkel számolva 36 méterre) barátainknál gyűltünk össze délután ötkor hatan, és egészen este kilencig beszélgettünk. Megittam majdnem egy egész bögre forraltbort, azért csak majdnem, mert közbe a Boróka beleharapott a lábamujjába és ettől kilötyögtettem belőle valamennyit.

Én vagyok a hibás, mert ő csak játszani akart, de én túlreagáltam. A bútorhuzat húzta a rövidebbet a vörösborral, na ide se fognak többé meghívni szilveszterezni.

A beszélgetéssel persze a szokásos bajaim voltak, Z rám is kérdezett mért vagyok olyan csöndben.. hát röviden, mert nem megy a "társasági" beszéd. Mire összegyűjtöm a hangom, hogy  megszólaljak, már rég máshol tartunk. Így hát a hét törpéből ( amivel nemrég valaki megtisztelt  a fotóm alapján, hogy én vagyok a Tudor") én inkább a "Kuka " vagyok. De beszélgettünk.

én meg vigyorogtam... az még megy, bár nehezen.

Aztán elkezdtek durrogni  a petárdák és szegény Boróka, aki addigra álomba szenderült a radiátor tövében,

 felriadt, és menedéket keresett, amit aztán meg is talált.

Én ennél eseménydúsabb szilvesztert nem is kívánok magunknak. Közben elkezdett esni  a hó és amikor 20:45 tájt hazaindultunk, már így nézett ki az utca.

De szerencsére nem tévedtünk el a hosszú úton, hamar hazaértünk.

Reggel a szokásos időben, még 7 előtt ébredtem, kióvatoskodtam a partra (minden csúszott, deck, stég, rossz lett volna vízbepottyanni), aztán nekivágtunk a Szmájlival a szokásos sétának. Ráadtam az "űbercígert", de különösebben nem fázhatott és még  a hótól se volt meghatódva, pedig már volt amikor gázolni kellett benne, mert amikor megálljt parancsoltam egy orrfúvásnyi időre, simán leült a fenekére a hóba. Igazából őt csak a távolban felsejlő őzek izgatták.

Visszaérve letakarítottam az utat a hajóra, mert ha napközben netán megolvad a hó, aztán meg estére ráfagy, éjszaka a sötétben nem lesz veszélytelen kimenni aludni. Most kezdek el örülni, hogy volt eszem megcsináltatni  a korlátot a stégbejáróra, mert ahogy öregszem, úgy lesznek egyre bizonytalanabbak a lépteim.

Reggel hallgatom a Klubrádió híreit. Mókásan kezdődik ez az év (is). Éppen ismertetik a költségvetési tervszámokat, 2028-ig. TIZEDSZÁZALÉKRA féléves bontásban. Nem is tudom sírjak, vagy nevessek... az ideit még nagységrendileg se sikerült eltrafálni többszöri módostások során se (annak aki kételkedik, "repülőrajt"...BIZONY abból az 5 %-ból, amit jósoltak gazdasági növekedésnek és a tervszámok pillérét képezte, még 0,5 se lett a végére és az ugye egy nagyságrend), de most évekre előre "terveznek" növekedést, miközben egy átlagos hétvégét nem tudnak eltalálni. Magyarország pillanatnyi államformája feudálbolsevofasiszta kabarébűnszövetkezet. De 3 millió kedves idióta állampolgártársamnak ez tetszik. Mit mondjak.... ha ezzel ráadásul összeeszkábálják az újabb kétharmadot (mert nincs kétségem, hogy MINDENT meg fognak tenni ezért), akkor megérdemli a halált ez az ország. Csak remélni tudom, hogy először azok fordulnak fel akik megszavazták őket

Hidegre fordult az idő, reggel -5° C volt és hozzá friss szél szóval az "igazi" télhez nem szokott füleim és kezeim fáztak a reggeli sétánál. A Szmájli kutya is boldogan suhant be hazaérkezvén a helyére a kályha mellé. Most viszont, amikor kimentem egy évzáró búcsúszelfit csinálni a többi Mikulással a télikertbe, azonnal jött velem és elfoglalta a szokásos helyét a szófán. Ott nagyon szeret lenni, lát mindent ami a kertben és a ház előtt az utcán történik, és ezek szerint a +6 °C neki tökéletesen megfelel.

Na szóval mindenkinek vidám Szilvesztert és boldog újévet kívánok ezzel a ma kapott rajzocskával!

16:18

Most értünk vissza a délutáni sétáról. Reggel még hó volt, azt hiszem az "idei" télen először és utoljára, de délutánra egy szem nem maradt belőle. Reggel még így nézett ki a táj. 

"Befújta az utat a hó". Na annyi nincs, hogy az őszi búzát megvédje  a fagytól,

de hát nincs is már akkora tél, hogy szükség lenne a hótakaróra. Lám délutánra még ez a 2 mm is elolvadt. Erős hideg szél fúj, fel is száradt mire fél négykor nekivágtunk a kutyákkal. Hát ha nem lennének ezek a jószágok én bizony ki nem mozdulnék a kályha mellől naponta kétszer, kilométereket gyalogolni. De ezekkel muszáj menni, mert bár reggel a kicsi többnyire még alszik J-vel egyetemben, de délutánra mindkettő itt tüntet a lábamnál, hogy "MENJÜNK"... hát megyünk. Ha esik, ha fúj, ha hideg, ha meleg, menés van.

Idén utoljára, holnap még jelentkezem.

Ez is már de rég volt!  ÉS... akkor még úgy gondoltam, hogy most csak hazaugrottunk egy kicsit aztán mindjárt megyünk tovább. De aztán az élet mást hozott. ( a videót a Sári Pista csinálta rólunk)

MÁS. Reggeli sétáról visszatérve rakom a tüzet a cserépkályhába, J még alszik ( de ha felébred és netán nincs legalább 23 °C a szobában, a szememre hány, szóval igyexem). Balra mellettem a Szmájli kutya a vackán várja, hogy fellobbanjon a tűz. Mert amikor már ég, akkor azonnal felül és a jobb mellső lábát a térdemre téve kéri a simogatást. MINDEN reggel. Simogatás fültő vakargatás, beszélgetés (én beszélek, ő helyeslően bólogat). Aztán amikor már rendesen feltámadt a tűz, felállok a sámliról ( a guggolást én már kerülöm ) és kivonulok a szobából, békésen visszafekszik a matracára. De most valaki megböki jobbról a lábamat. Hát a Picur kutya. Namost ha jobb kézzel a P-t, ballal a Sz-t simogatom, mivel legyezzem a tüzet ha netán kialudni készül?

Juhééé!! Hetek óta szinte nem láttunk napot PLÁNE napfelkeltét és most 7:30-kor ÍME;

És három perc múlva már belenézni se lehet.

És hosszabbodnak  a napok is, "mindjárt' itt a tavasz! ÉS, még igazából el se kezdtem tüzelni az "igazi" téli tüzelővel, a két éve vásárolt fabrikett, némi próbatüzeléstől eltekintve, nagyjából érintetlenül áll a tornácon, idén még csak a saját vágású hulladékfával fűtöttem, úgy néz ki kitart még legalább két hónapot, szóval jövőre se kell tüzelőt rendelni. (már csak élni kell legalább addig amíg elfogy)

És még mindig Karácsony. Reggeli, két diós és egy mákos kifli kakaóval.  MONDOM Karácsony!

MINDENKINEK!

Még egy kicsit a pozsonyi kifliről, aztán abbahagyom. Nálunk nincs a "buktabetegség". Tudjátok, amikor csak a közepének a közepében van egy kis lekvár. A mi kiflinknek még a csücskeiben is van diós vagy mákos töltelék, a közepében meg vastagon.

Elaludtam, 8:23-kor ébredtem fel. Mire a reggeli piperével, kutyázással, reggelizéssel végeztem elmúlt 10 óra, röviden szólva nem így terveztem. Csak ezután kezdtem ledarálni a diót. Még jó, hogy J darált mákot vett, legalább azzal nem kellett vacakolni. MINDEN receptúrát pontosan követek, én nem tudok sütni-főzni, nekem muszáj betartani a technológiai fegyelmet. (nem úgy mint J, ő ki is jelentette, hogy "mi háziasszonyok kreatívan kezeljük a szakácsok utasításait") Ezért utálom, amikor a "hivatalos" szakácskönyvírók ilyeneket fogalmaznak meg, hogy "érzés szerint", vagy "csipetnyi", esetleg "kiskanál" ( csak a mi fiókunkban van háromféle kiskanál). TESSÉK odaírni hány gramm, hány csepp, hány milliliter! ( Egyébként az igazi profik is mérnek. Egyszer még az utolsó munkahelyemen látom, a Norbi a cukrász méri azokhoz a tortákhoz az alapanyagokat amiket minden nap meg szokott sütni a másnapi reggelihez. Kérdezem, hogy hogyhogy még "nincs benne a kezében" az adag?" A válasza az volt, hogy MINDENT mérni kell MINDIG, mert még a kilós cukor se egy kiló. És felrakta a bontatlan kilós zacskó cukrot a mérlegre és az valóban csak killencvenvalahány deka volt.)

Ezt a folyamatábrát  ezen video alapján csináltam;

Mert munka közben nem lehet mindig leállni a képernyőt nézegetni, a keyboardot nyomogatni, egeret taszigálni, maszatos kézzel meg pláne nem. Egy órára már alig állok a lábamon.

13:30-ra kész a tészta, a kétfajta főzött töltelék a télikertben hűl, a tészta meg tálban fedő alatt, ahogy a folyamatábrán látszik pihen a tornácon a hidegben (ez fontos, ez egy "hidegen vezetett" tésztakészítmény, a januári sütéskor hibáztam amikor a tölteléket melegen  raktam a kinyújtott tésztára, ettől a kiflik túlkeltek és összeértek a tepsiben), még 75 perc lechnológiai szünet, addig alszom egyet.

Folyt. köv.

A másfél órán át  a tornácon hidegített tésztát még egyszer átgyúrtam és 16:30-ra hatvankét és fél 40-42 grammos gombóckát gyúrtunk belőle. Ez kisebb mint a legutóbb készített  50-52 grammos adagok, nem akarok olyan nagy kifliket mint amiket januárban csináltunk.

Ezt letakartuk és elmentünk  a qtyákkal a szokásos sötétedés előtti sétára, majd visszatérve kiadagoltam a tölteléket (tavaly csak úgy nekiestünk és ettől egyenetlen lett a töltelékmennyiség, egészen pontosan a végére néhányba nem is jutott). A dióssal kezdtem, úgy számoltam 40 db lesz belőle, ezért mérlegen négy felé választottam a tölteléket, J kinyújtott sodrófával 10 db gombócot, én rákanalaztam mindegyikre a negyed adag szemre tizedét, ö meg megformázta kiflivé,

én meg kiraktam szilikonfóliás sütőlapra és lekentem tojás sárgájával, majd kivittem a hideg télikertbe száradni.

Így dolgoztunk tökéletes összhangban, némi zavart csak a Szmájli kutya okozott, mert érzékelve a munka feszültségét, fontosnak tartotta részt venni benne, valahányszor egy tálcával egyensúlyoztam a konyhából  a télikertbe ki-be, mindig igyekezett láb alatt lenni, egyszer nem vettem észre és be is zártam a télikertbe, de szerencsére nem kóstolta meg a szikkadni kirakott süteményeket. A maradék 22,5 gombócot kilapítva és megtöltve a mákos keverékkel

(feldobtuk a cukor fele helyett mézzel és szilvalekvárral, utóbbit ellensúlyozandó a mák kellemetlen "székfogó" hatását) a tojássárgája kenéssel és télikertbe való szárítással végeztem18:10 körül, indult a sütő előmelegítése. Behoztam az első két tálcát amin már megszáradt addigra a tojás sárgája, és lekentem fehérjével a kifliket. Amíg a sütő melegedett rájuk is száradt, 18:25-kor indult a sütés, 25 perces adagokba, "féltávnál" alsó és felső tálca cserével (hogy biztos egyenletesen süljenek), JA, olyan hét óra tájt eszembe jut, hogy reggel óta, tehát kb.12 órája nem ettem, szóval "megebédelek".

19:40-kor lekapcsoltam a sütőt az ötödik tepsi alatt. Csak annyit tudok mondani, hogy kemény meló volt, de megérte, mert fergeteges jól sikerültek a kiflik. Itt J éppen elmélyülten fotózza az eredményt , ez is közös bennünk, én is kidugom a nyelvem ha koncentrálok.

Még mindig boldog karácsonyt, ha valaki a korábbit nem olvasta volna! (Ha meg olvasta akkor meg pláne.)

Reggel elbicikliztem a Lipótiba a múlt hét közepén telefonon megrendelt 3 kilós parasztkenyérért. Biciklivel mentem, mert arra számítottam, hogy ünnep előtti utolsó nap, ráadásul piacnapon zsúfolt lesz a város, gond lesz a parkolóhely. Ehhez képes ÜRESSÉG. Szinte sehol egy lélek, az utakon nincsnek autók, parkolóhely dögivel. Bementem a Pennybe bio citromért ami a reszelnivaló héja miatt kell a pozsonyi kifli töltelékbe, csak néhányan lézengtek a máskor dugig tömött boltban... cserébe citrom sincs. Szembe a zöldséges jóval drágább, van is bio citrom  3 db 1990 Ft! MINDEGY... egyszer élünk továbbá Karácsony is csak egyszer van egy évben! Ma semmi se drága veszek még  a sarki hentesnél disznósajtot, aztán gurulok a Lipótiba. Láthatták az ablakon át, hogy jövök, mert már készítik a malomkerék kenyeret és húzza ki a lányka a megrendelő füzetből a "Tengerész"-t, úgy tűnik nem kell már bemutatkoznom.  Kenyér egyik fele Icukáé, azt felvágatom szeletekre, szegénynek már nem olyan jó a keze, ne kelljen küzdenie a kenyérszeléssel. Hazatekerek, lerakom a bringát, aztán visszasétálok 72 métert és beadom a kenyeret Icukának.

Mielőtt ledőlök pihenni még videochatelek a kislányommal, aki most épp Svédországban vendégeskedik az anyjával a bátyjánál, a nővérük ez évben otthon maradt a fiával Svájcban, mostanában így néz ki a családi együttlét.

Délután Icukánál volt az ünnepi ebéd/vacsora, amire 14:20-kor érkezünk, mindössze hárman vagyunk I, J, és én, I valami fantasztikus halászlét csinált, kétszer is kértem belőle, pedig én nem vagyok oda a halételekért, utána töltött káposzta, dugig ettük magunkat, a kutyáinknak kellett végigvonszolni bennünket  a szokásos esti szántóföldi sétán. Mostantól holnap reggelig pihenés, akkor indul a karácsonyi pozsonyi kifli sütés.

Minden olvasómnak, barátnak és ellenségnek boldog karácsonyt kívánok!

(ők J legújabb karácsonyi alkotásai)

Apró érdekesség, a Szmájli kutya lebírhatatlan érdeklődést tanúsít J valamennyi babája iránt. Szerintem azt gondolja élnek, mert amúgy az élettelen dolgok közül csak az izgatja amit meg lehet enni.

Mitől tud az ember elképesztő dolgokat álmodni?? Általában nem emlékszem az álmaimra, de ma reggel olyan kutyaszorítóba kerültem álmomban, hogy felébredte rá. És annyira intenzív volt az álomélmény, hogy még egy fél óra múlva is küzdöttem vele.

Sípályán voltam egy teljesen ismeretlen nővel söröztünk egy szabadtéri asztalnál, akivel sízés után este majd együtt is fogunk majd aludni. Valamit ügyetlenkedtem és félrebillent az asztal, amitől az asztalnál ülő idegeneknek is kiömlött a sörük. Ezért hát elindultam öt korsó sört hozni. Kalandos út volt a szétlőtt romokban álló Berlinen kellett keresztülmenjek, két lány árulta a sípályán a sört, sokalltam érte a 12 €-t, kifogásoltam, hogy dohányoznak és kifejtettem, hogy "az én időmben" az NDK-ban azt a nőt aki utcán rágyújt qrvának tekintették ( ez pontosan igaz), de ők csak megvonták a vállukat. Aztán elindultam át a romok közt a sörökkel vigyázva, hogy ki ne loccsanjon, de a sörök egyre fogytak, a végén már csak fél korsókkal állapítottam meg, hogy totál eltévedtem a szétlőtt házak közti útvesztőben. Amúgy ez már békében volt, az emberek nyüzsögtek, teli éttermen vágtam át, egy gőzmozdony kishíján elütött az utcán, de én csak mentem a kezemben az egyre fogyó sörökkel míg az egyre növekvő aggodalomtól leizzadva (meg attól, hogy jött a felmelegedés és meleg volt a hálózsákban) 6:23-kor felébredtem. De most órák múltán is pontosan fel tudom idézni az épületromok, a gőzmozdony, a bolyongás látványát.. csak azt nem tudom, hogy hogy nem tudtam visszatalálni a sípályára a sörökkel.

Az egészet nincs mihez kössem. Nem néztem este háborús filmet, se sípályásat, se csajosat csak az RTL klub "híradót", "sztárbokszot", meg a "Somos a pályán"-t mindet felvételről, hogy ki tudjam hagyni a rengeteg reklámot.

Furcsa darab ez a kamera. A télikertbe raktam fel a palántáspolcra és tegnap észrevettem, hogy amikor bemegyek "rámnéz" és folyamatosan követ a "szemével" ahogy mászkálok. Amit végképp nem tudom hogy csinálta, ma reggel üzenet a telefonomon, többen (azt írja 49 néző) már lájkoltak is egy videót a télikertől, KIRAKTA AZ INSTAGRAMRA AZT A VIDEÓT amit a villogó karácsonyi fényeimről csinált! https://www.facebook.com/stories/10157038219092578/UzpfSVNDOjg1NTIxMjAwNzA5NTg3Mg==/?bucket_count=9&source=story_tray Kezdek félni tőle.

Azt mondja az én drágám tegnap; " Holnap nyitásra oda kell menni a Lidlbe, mert akciós a halászlé és elfogy hamar." Ez azt jelenti számomra, hogy kelés hat előtt, séta a kutyával aztán autózás a Lidlbe, aztán reggeli valamikor később. OK, már letettem az ellenkezésről, aki volt katona az tudja, hogy  a parancsot nem lehet megb@szni, mert csak szaporodik. 6:46-kor gond nagyívben bekanyarodni a parkolóba, mert MINDEN szembejövő autó oda megy. Na mondom "ott viszik a halászlédet". Beparkolok, azért még van hely bőven, de mire kiszállunk kb. ötvenedikek vagyunk a sorban. Ezt  a képet 6:55-kor lőttem, olyan 150-en voltunk a sorban, ÉS még sereglett a nép.

Na amint bejutottunk J száguldott a tetthelyre, én Icukával lemaradtam a kocsit tolni. J hamarosan visszatért egy egész karton halászlével (abban van 6 db kétszemélyes adag). És elővette a listáját amit még meg kell venni. Aztán rámjött a fuldoklás. Normális esetben a szántóföldön kihörgöm és kiköpködom magam, ez a reggeli hörgőtisztítás nem egy gusztusos dolog, de kettesben a kutyával a mezőn  a hosszú sétán elmegy. De ma csak rövid séta volt a sötétség és az időhiány miatt, és  egy tömött szupermarketban nem működik. Reméltem nem fogok se hányni, se megfulladni ebben a tömegben, menekülök a kijárat felé, de mindenki szembe jön kib@szott sok ember, kocsikat taszigálva maga előtt, csak kijussak a levegőre ( az szóba se jöhet, hogy a pénztáron áthatoljak a "normális" irányba, szembe kell menjek a bejáraton át özönlőkkel), ahol kifújhatom és kiköpködhetem azt a sok gusztustalanságot, amihez épp most csak egy papírzsebkendőm van kéznél. Nagy sz@rban lenne  nép ha most itt megfulladnék, egyszer volt olyan hogy valaki meghalt itt vásárlás közben, egy napra bezárt a bolt.... na megúszták, valahogy kijutok. De itt se sokkal jobb. A köd és a szélcsend lenyomja a rengeteg kipufogógázt, beülök az autóba ahol még van valami az otthonról hozott Balabán szigeti levegőből. Na hogy halászlét nem kell főzni egy jó darabig az biztos.  Ha megsütjük a tavalyihoz hasonló pozsonyi kiflit, január közepéig van mit enni.

Az informatikai felfordulásnak koránt sincs vége, a Sári Pityu megajándékozott egy távvezérelhető videokamerával, totális meglepetésemre (bár nem könnyen) de sikerült üzembe helyezni,

telefonon látok mindent ami csak van ott ahova kirakom.

Csak egy pillantra gondoltam, hogy fellélegezhetek. J folyamatosan szekírozott, hogy vegyünk neki egy új telefont a régi HUAWEI helyett, mert az már tele van vírussal, meg ez a baja meg az a baja. JÓ most beadtam a derekam, 22 hónap hűségért, meg havi 330 forint részletért kapott egy új Samsung Galaxy A17 5G-t. Most azzal szenvedek, hogy mi micsoda, mit mire, milyen kóddal, milyen fiókra, jelszóval és egyéb érthetetlen és azonnal elfelejthető szarral állítsak be. Még az ehhez szükséges informatikai nyelvet se beszélem.  J közben folyamatosan duruzsol, hogy rosszul csinálom, de amikor mondom, hogy csinálja ő, akkor azt mondja, hogy ő nem ért hozzá. Mondom "én sem". A baj az, hogy itt nincs egy 12 éves gyerek a közelben aki mindent tud, ezért mindent nekem kellene tudnom. Még azt az informatikai zsargont se ismerem ami a készülék használatához kellene. Most vagy rögtön belebolondulok, vagy az idők végtelenségéig késlelteti az aggkori elhülyülést a folyamatos szellemi erőfeszítés.

Ránéztem a naptárra, JÉZUS MÁRIA JÖVŐ HÉTEN KARÁCSONY!

Lassan lezárom ezt az évet és vége ez "egészségügyi projekt"-nek is. Kicsit hosszú volt, azt hiszem tavaly kezdődött. Most nincs kedvem visszanézni  a papírok közt meg a blogban, de már magamnak is fel kell idézzem, hogy kezdődött. Kertet ástam meg fatuskókat csapkodtam baltával, és meglepődtem, hogy a korábbi kondíciómhoz képest mennyire elerőtlenedtem. És elkezdte fúrni az oldalamat a gondolat, hogy hátha valami gyógyítható bajom van. És belerángattam  a háziorvosomat, aztán  a területi belgyógyász szakorvost egy általános kivizsgálásba. Június 4.-én indítottam az akciót ( most azért mégis utána néztem, mert eszembe jutott, hogy legegyszerűbb megnézni  a kimenő Emailek közt ahogy indítottam  a háziorvossal)  Tekintettel a mostanra teljesen természetes hosszas várakozási időkre mindez ( amíg az egyes vizsgálatokon végigmentem) eltartott mostanáig, ILLETVE még jövőre kell menjek a rend kedvéért urológiára a szövettani eredményért, de ennek már nincs jelentősége mert az EESZT-ről már levettem és az AI-al lefordíttattam, hogy kutyabajom azon a vonalon is. Szóval van bajom persze, de nem olyan amin segíteni lehet, ahogy boldogult Bánhidi Zoli Vízügy SC vitorlás klubtársam és barátom mondta (aki gyerekorvos volt) "a betegeket néha meggyógyítjuk, de többnyire megtanítjuk őket együtt élni a betegségükkel". Az meg, hogy gyenge lettem ezek szerint azért van mert elmúltam 80 éves. Korábban nem éreztem, de aztán jött a Covid és így utólag azt hiszem sok hónapig eltartott, és ez alatt "utolért  a korom". ENNYI. 

Közben volt egy kis plusz kör, Ráckevén volt egy "egészségügyi nap", a Vadkacsa szabadstrandon mindenféle vizsgálatokat tartottak a lakosság erre jelentkező részének, és engem barátaim, akik szeretnek és féltik az egészségemet, beírtak mindenféle tesztekre, kis feleségem meg kézenfogott, így hát elmentem. Ott feltűnt a légzésfunkciót mérő egyik orvos kislánynak, a nehéz beszédem és miután a Semmelweis Klinikán dolgozik, behívott kontrollra, különös tekintettel arra, hogy ugyanott vették ki a pajzsmirigyemet, amitől többek közt a hangomat elvesztettem, szóval quasi visszahívott garanciális szervizre. Sokat nem reméltem ettől, mert nagyjából tudtam, hogy a hangom (mag az azzal járó egyéb gégekellemetlenségek) nem javíthatók, az az ideg ami ott a baloldali hangszálamat és egyebeket mozgat véglegesen lebénult), de hálás voltam a törődésért és megfutottam  a két kört, az elsőt néhány hete amin megvizsgált a hölgy, meg ugyanaz a sebész aki operált, és kiírtak foniátriai szakrendelésre, amire végülis egyszeri halasztás után ma került sor. Hangsúlyozom , semmi eredményt nem vártam a mai vizsgálattól, így nem csalódtam, VISZONT rendkívül kellemes meglepetés volt a mai történet. Mert amikor a párnázott ajtó előtt várakoztam, elolvastam a réztáblát  a falon "prof. Hacki Tamás " Gondoltam, hogy biztos csak papíron ő a főnök, egyszer hallgattam egy rádióriportban, hogy nem is él Magyarországon, de NEM, amikor beléptem ő fogadott személyesen, de többen ültek még odabent, azt hittem szintén betegek, de nem, alighanem orvosok, vagy logopédusok voltak akiket oktatott. Kicsit zavarba is jöttem mint demonstrációs tárgy, talán viselkedésben túl is kompenzáltam, mert tudom, hogy nagyobb tudóst a bajomra e pillanatban Magyarországon aligha találhattak volna. Nos elsősorban Hacki doktorról az tűnik fel, hogy kifogástalan úriember. Másodsorban meg az, hogy kifogástalan szakember. A műszeres vizsgálat (kihúzta  nyelvemet és bedugott egy csőkamerát a torkomba, mondta hogy lehet kellemetlen lesz, de ahhoz képest hogy néhány hete egy ugyanilyet dugtak bele a húgycsövembe, fel egészen a hólyagomig, ez kifejezetten felüdülés volt) és az általa közölt végeredmény igazolta azt a vélekedésemet, hogy ezzel a bajommal nincs mit kezdeni. Videon képernyőn megmutatta ahogy a hangszálaim egyike működik, a másik meg nem a különböző hangok megformálása során, és a tanítványoknak, és így nekem is elmagyarázta az egészet. Nem ért meglepetés, így csalódás sem, kb. olyan ez mint amikor valakinek levágták a lábát és tudja, hogy az már soha nem fog kinőni. PERSZE, ha operaénekes lennék, lehetne mindenféle műtétekben gondolkodni, de esetemben ezt a kockázatot semmi nem indokolja, mert túl  a 80-on, pláne némi asztmával, az altatóorvos lába remegni kezd ha felkérik egy mélyaltatásban végzett műtétben való közreműködésre. 

Aki esetleg nem tudná kinek a "kezébe" volt megtiszteltetés kerülnöm; https://www.youtube.com/watch?v=3ZiEzOZ5vx4

Levezetésképpen egy kis nosztalgia az 1962-es Ki MIT TUD-ból https://www.youtube.com/shorts/F-LpjerC5ws  végülis majdnem egyidősek vagyunk a professzor úrral, ő 44-es én meg 45-ös.

JA! Juteszembe. Nagyon be lehetnek sz@rva ettől a Magyar Pétertől a feudálbolsevofasiszta állampárti maffiózóék, mert a korábbiakkal ellentétben a WC-ben volt folyékony szappan, papírtörölköző és WC papír.