Hajónapló

Egyszer elhatároztam, hogy építek egy vitorlás hajót, azon fogok lakni és oda megyek a világban ahova kedvem van. Erről szól ez a napló. Az utolsó napok egyből megjelennek, a korábbiak az oldal legalján a "következő oldal"-feliratra, vagy itt a jobboldali doboz "Archivum"-feliratára kattintva. (javaslom a "Tovább" rovatot ahol hetes bontásokban lehívható) Ez a vitorlás még nem "Ő", de pont ilyen lesz . A neve AMAPOLA. Egy gaffos ketch akinek ez mond valamit, akinek nem, annak csak annyi, hogy egy retro hajó, mintha 100 éve épült volna. Küllemében a vitorlás hajók aranykorát idézi, azt az idõt, amikor a Panama csatorna még nem létezett, ezért a gõzhajók nem versenyezhettek a Horn fokot megkerülve a vitorlásokkal, mert nem tudtak útközben szenet felvenni és annyi nem fért beléjük, hogy megtegyenek egy utat Európa és a távolkelet között. Ezért az óceánok hullámait gyönyörûséges vitorlások szelték, és nem sejtették, hogy nem sok idõ múlva megtörténik velük az a szégyen, hogy árbocaiktól megfosztva, gõzhajók vonszolják õket szénnel és egyéb ömlesztett árúval megrakodva uszályként.... Nos hogy honnan a név? "AMAPOLA", az a múlt század húszas éveiben volt világszám, mely egyik kedvencem, (nem utolsósorban a Volt Egyszer Egy Amerika c. film Moricone- , illetve a Los Iindios Tabajaras délamerikai folk feldolgozás nyomán,de a három tenor is danolta ( http://www.youtube.com/watch?v=209Se4Dbm90 ) valamint egy régenvolt hondurasi egzotikus tengeri kikötõ. Amúgy spanyol szó és mákvirágot illetve pipacsot jelent, ami anyám kedvenc virága volt, csak vadon él, ha leszakítják azonnal elhervad, hiába teszik vízbe. Nem mellékes elõnye, hogy a kikötõi bejelentkezésekkor könnyen betûzhetõ, minden náció ki tudja mondani, nem úgy mint tengerész koromban amikor lebetûztük a "PETÕFI" büszke magyar tengerjáró nevét mondjuk Szingapúrban ( papa, echo, tango,oszkar, foxtrott, india) hát aztán ezt ahogy a kínaiak kimondták...., nem tudom ki ismert volna rá. Szép, szép és nemzeti büszkeségünket tápláló, egy magyar név, de csak itthon használható mondjuk ilyen mint a Csokonai, vagy Ady, vagy, hogy tovább idézzem a ténylegesen valaha létezõ magyar hajónévben megtestesült idoljainkat, Vörösmarty, esetleg Székesfehérvár. A tervezést, majd az építést 2004-ben kezdtem. 2006 január elseje óta csak ezzel foglalkozom. Pillanatnyi pozició: 47 fok 27 perc 35,60 másodperc északi szélesség, 19 fok 04 perc 29,97 másodperc keleti hosszúság. Fentieket sok évvel ezelőtt írtam. Időközben sokminden változott. Rájöttem, hogy a hajózást nagyon szeretem, de sokkal jobban szeretek építeni valamit. Miután a hajónak kell egy kikötő, lett egy saját ház kikötővel Ráckevén, azt építem fejlesztem mostanában, tehát a hajóblog életmódbloggá változott.

Friss topikok

  • carter66: @A Tengerész: Bizony, mint a hajdanvolt tengerészetünk történetét is. Nem tudom, de én biztosan ne... (2018.10.16. 17:37) Vasárnap.
  • A Tengerész: @Paradox oximoron: @heptakontanonaéder: Welcome aboard! Nem minden nap ilyen szomorú, sőt az aláí... (2018.10.14. 10:47) Szombat.
  • carter66: @A Tengerész: Igen, sárgabarack nálunk sem volt idén (nem messze Tőled, Kulcson). Dióból is ami te... (2018.10.13. 20:22) Péntek.
  • Jonathan: Kamaszkoromban volt rettenetes honvágyam. (Akkoriban szüleim külszolgálatban dolgoztak, s mi mint ... (2018.10.12. 18:29) Péntek.
  • TheDoors: Így van. Sajnos kiárusították az országot. Ezért is olyan drága minden. (2018.10.12. 11:50) Szombat.

Linkblog

Csütörtök.

2018.07.05. 16:36 :: A Tengerész

Pfühhh... Nehéz bő két hét áll mögöttem.. Tegnapelőtt érkeztem haza les Sables d'Ologneból, ahol Kopár István július 1-i Golden Globe Race rajtjához való felkészülését segítettem. Nagyjából kihevertem a hazafelé való, közel  2000 km-es autóutat, már a lábaim is alig remegtek, amikor tegnap reggel a Szmájli kutyával a megszokott reggeli sétánkat végeztük a Duna parton.  Határtalan jó érzés töltött el és szemmel láthatóan a kutya is boldog volt, hogy visszazökkentünk a régi kerékvágásba. (J-vel ellentétben én a pórázt nem a jószág nyakán, hanem a zsebemben tartom.)

Azt, hogy HIVATALOSAN mi történt az elmúlt időszakban, azt a kopárblogban (http://kopar.blog.hu/) fogom megírni, mert az oda való. Hogy velem mi történt, azt meg itt a saját oldalamon, mert az nem tartozik azokra akiket csak Kopár István és a verseny érdekel. Én ezt gondolom rendjén valónak. Így is kaptam kritikát, hogy sokat "privatizálok" a kopárblogban ( bár ez a szó alighanem elvesztette eredeti értelmét amiben most én használom, de hát én egy antik ember vagyok) , szóval keverem a tárgyszerűséget az egyéni ízű epikával, ha szabad egy magamfajta botcsinálta technokrata bloggerrel kapcsolatban ilyen bölcsészeset mondani. Sajnos miután személyemen keresztül a két blog menthetetlenül átfedéseket mutat bármennyire is igyekszem szeparálni őket, így is lesz jócskán keveredés, pl akik csak ezt a saját blogot olvasták idáig, a megértéshez bele kell majd olvasniuk a kopárblogba is. De hát nem tudok ez ellen mit tenni .

Szóval úgy kezdődött, hogy június 15-én a megpakolt tengerészzsákommal ( még 1975-ben az M/S Újpesten varrtam ) S P autóval kifuvarozott a ráckevei HÉV végállomásra. Budapestre indultam, ahol a Helly Hansen gazdagréti irodája előtt találkoztam Évával, Kopár István feleségével. Miután Franciaországba indultunk az általa Magyarországon bevásárolt készletekkel, gondoltam valami nagyobbacska autóval, netán mikrobusszal érkezik, ehhez képest beállított egy öregecske Skoda Octaviával, ami ennek megfelelően olyan koppra volt megtömve, hogy amikor beültem, bevertem a térdemet a műszerfalba, annyira előre volt tolva a két első ülés. De hát a szükség törvényt bont, ilyen autót sikerült szerezni ingyen, ami tökéletesen beleillik az egységes képbe, miután az egész vállalkozást a pénzhiány árnyékolta be, mért pont ez lett volna kivétel? A Helly Hansen ( akik esetleg nem ismernék, főleg hajózási ruházatot forgalmazó, jeles világcég) Kopár Istvánt szponzorációs szerződés keretében támogatta többféle, a mostoha déltengeri körülményekre kifejlesztett  "offshore" öltözékkel

https://www.hellyhansen.com/en_us/aegir-ocean-survival-suit-31706

( amit hagyományosan vitorlás ruhának, "vízhatlannak" nevezünk, már régen nem fedi le a mai szortimentet) és egyéb, István által kiválasztott ruhadarabokkal ( ezeket kellett még beszuszakolni a teljesen teletömött Skodába), továbbá a listaárhoz képest 60 % kedvezményt biztosított részére egyéb vásárlásokra, melynek következtében Éva, akinek meggyőződése volt, hogy István alulrendelte magát meleg, vízálló holmival, buzgó bevásárlásba kezdett. Ennek később olyan következménye lett, hogy amikor már kint dolgoztunk a kikötőben, időnként emberek jelentek meg a hajó mellett mindenféle nagyobb, Helly Hansenes dobozokkal, amikben többnyire a megrendelt áruk voltak, kisebbnyire meg azok amik valamiféle tévedés kapcsán lettek odaküldve, pl semmi estre se volt mit kezdeni azokkal a cipőkkel, amik 3-4 számmal voltak nagyobbak István lábánál. István, akinek a szeme előtt  folyamatosa a vállalkozás költségvetése lebegett, ettől függetlenül minden szállítmányt lelkes mérgelődéssel fogadott.

Szóval miután be(és ki)vásároltuk magunkat, kora délután elindultunk Franciaország felé. Ha jól belegondolok ez volt az első eset, hogy észak felé hagytam el az országot a "gengszterváltás" óta. Legutóbb ( úgy bő 30 éve, de nekem tegnapnak tűnik) Hegyeshalom felé közeledve még sorkatona határőr állított meg jóval a tényleges határ előtt, alaposan áttanulmányozva okmányaimat, majd a monstrum, talán harckocsival is áttörhetetlen acélsorompókkal védett határállomáson ellenőriztek mindent immáron hivatásos marcona közegek, alaposan áttúrva a csomagtartót és néha a személyes motozás se maradt el, mára ebből semmi se maradt, csak az azóta alaposan lepukkant épületek nyomán ébredtek fel a régi emlékek, pl. hogy, hogy rettegett az ember, hogy meg ne találják a zoknijába eldugott húsz dollárját. Akkoriban elképzelhetetlen volt az ami még száz évvel előtte ugyanolyan természetes volt, mint ma, hogy valaki felszáll egy vonatra, elszundít és úgy ébred fel, hogy közben átment két országhatáron is. NAGYON remélem, hogy a mostani nacionalista felhangú és a harcos plebejus tömegek által buzgón támogatott EUszkeptikus neobolsevik, feudáldemokrácia nem jut el ismét ugyanide.

Ahhoz, hogy utat kellemesnek nevezzem, még pár hét jótékony feledésre lesz szükségem, a rideg valóság az, hogy bár felváltva vezettünk Évával, mégis nagyon fárasztó volt. Amikor már nagyon álmosak voltunk ( én ráadásul hajnal óta úton voltam Ráckevéről), valahol, nem sokkal a német-osztrák határ után megálltunk aludni, ami a rakomány miatt hátradönthetetlen üléseken való magzati pózban való szenvedést jelentette. Úgy egy órát álltunk, ami alatt kettőnknek összesen sikerült úgy fél órát aludni, én annyira elfáradtam az alvásban, hogy rávettem Évát, hogy inkább menjünk tovább. Áthatoltunk Németországon, majd amikor már Franciaországban jártunk és  egyszer megálltunk egy pihenőben folyó ügyeinket intézni én KOMOLYAN azt hittem ez valami mozgó WC, talán a helyi szennyvíztisztítás miatt rezeg a padló és a falak, csak amikor már Les Sables d'Ologneban, a bérelt házba érve szembesültem azzal, hogy itt is minden mozog, kellett belássam, hogy csak a lábaim remegnek és a falak sem támolyognak.

Szóval a helyi bázisunk, a girbegurba utcákkal szabdalt óvárosban volt, közel a kikötőhöz,

082.JPG

az autóval a parkolás a ház előtt mestermunka volt, mert a legtöbb helyen cölöpök korlátozzák a várakozást, vagy akárcsak bizonyos utcákba a behatolást is.

084.JPG

A város  csinos

20180621_090831.JPG

20180621_090955.JPG

patyolat tiszta ( igaz kutyaszarral itt is találkoztam, szóval a francia kutyatartók közt is akad bunkó), az épületek "jólápoltak", többször láttam, ahogy az éppencsakhogy  romlásnak indult falat valami iparos javítja, szóval ők tudatában vannak annak, hogy sokkal kisebb  pénz karbantartani egy épületet, mint megvárni amíg teljesen lerohad minden és akkor felújítani, ráadásul a városképnek is ez tesz jót. A tulajdonviszonyok elég furcsák lehetnek, abban a házban amiben mi laktunk, például az emeleti szinti fürdőszoba a mellettünk lévő ház földszinti bejára felett van, tehát nem úgy van, mint nálunk, hogy egy telken csak egy ház áll. Gondolom az evolúció okozta ezt, melynek során a korábbi nyomorúságos, építésileg szabályozatlan halászfalu benőtte a rendelkezésre álló szárazföldet. Azt, hogy nyomorúságos, azt onnan tudom, hogy egyszer a szokásos "elefántcsapás" ( a régi, mára kihalt tengerészszlengben, a kikötőből a városcentrumba vezető legrövidebb út) mellé tévedve láttam egy utcában a házfalakra kifüggesztett régi, a fotózás hajnalkorában készült képeket, melyeken vedlett bárkákról pakolják ki a halász-zsákmányt, a halpiacon meg toprongyos helyiek alkusznak a vacsoránakvalóra. Ehhez képest mára lesír  a gazdagság a városról, mindenfelé építkeznek, a kocsmák tele néppel, pedig 50 € alatt nem nagyon szabadulsz ha bemégy bárhova is jóllakni. A legolcsóbb baguette, ami ugyanúgy ehetetlen másnapra mint a legolcsóbb teszkós kenyér, miközben a súlya alig több tán negyed kilónál 0,80 € ahelyi 'Közért"-ben, a péknél a valamivel jobb minőségű az már 1 €. Csak úgy hogy lehessen borzongani, egy kiló cseresznye 16 € valamennyi centbe ( ők ez utóbbit "szantim"-nek mondják emlékezve az ántivilágra, amikor még saját pénzük volt)  került a csarnokban, a sárga- és őszibarack kilója is 10 körül volt, viszont cserébe keményebb mint a teniszlabda és ehetetlenül éretlen.

Na de vissza az eseményekre! Szóval 16-án szombaton délben remegő inakkal kikászálódtunk az autóból a  Rue Jean Moulin 35-ös szám előtt, melyet István team managere Ian, jóelőre, az airbnb-n kersztül lefoglalt két hétre és átvettük a házat Christinetől, a tulajdonos megbízottjától. Éva kicsit zsörtölődött, hogy csak egy fürdőszoba van, csak akkor nyugodott meg, amikor megtudta, hogy van egy külön WC is, tehát talán nem fogjuk egymást lelökdösni a klotyóról, ha egyszerre érkezünk haza feldúltan. Beálltam a garázsba, ami mint később kiderült, teljesen használhatatlan volt erre a célra, mert amint István megjött a hajóval, elkezdődött a verseny szempontjából általa ott feleslegesnek tartott holmik garázsban való felhalmozása, hogy onnan Magyarországra elhozzuk tárolás végett a verseny időtartamára. Ez a kép még messze nem azt az állapotot mutatja, amikor a garázsban már minden ott volt amit haza kellett hozni, csak már "tartottunk valahol" a kipakolásban. ( a mosógép, hűtőszekrény, vasalódeszka, meg a Dexion polc kivételesen nem a hajóról jött, az a ház tartozéka).20180621_073400.JPGEz persze azt jelentette, hogy nekünk is a ház előtt kellett parkolnunk, aminek a későbbiekben még lettek következményei. Felüdülésként nekiálltunk kipakolni az autóból az ott felhalmozott készleteket. Ott vannak a háttérben, amikor  már belaktuk a házat. Jobbra Ian Gumprecht, István team managere, balra Éva és István, az asztalon a reggeli, miközben mindenki (engem kivéve aki fotózok) a verseny rendezőség legfrissebb Emailjeiben közölt parancsait próbálja értelmezni)

20180617_090253.JPG

Délután négyre ígérték, hogy elkezdenek érkezni a Falmouth- les Sables d'Ologne előregatta résztvevői, addig lezuhanyoztunk és valamelyest felfrissültünk, aztán kisétáltunk a kikötőbe, ahol már "állt a bál". Tudni kell, hogy gyakorlatilag az egész várost rászervezték az itt rendszeresen előforduló vitorlás versenyekre és egyéb vízi és szárazföldi sportfesztiválokra. A városba vezető, a versenyek helyszíne előtt elhaladó főútvonalat Rue Vendée Globenak hívják, a négyévente innen induló jeles Földkerülő szólóvitorlázó verseny után és az a terv, hogy a mostani Golden Globe Raceből is hagyományt fognak teremteni, ez is négyévente kerül majd megrendezésre. Látva az indulás, a nevezés, a részvétel körüli  nehézségeket (nem véletlenül fogyott le a kezdeti jelentkezők száma az 50 körüliről július 1-re, 17 elstartolóra és egy, a kikötőben magát hajszoló, a rajtot egy hét múlva teljesíteni szándékozó résztvevőre) továbbá, hogy a korábbi kecsegtető pénzdíjak amiket a győztesnek, helyezetteknek belengettek, majd az idők folyamán folyamatosan visszaszívtak, a résztvevőket igazából mára csak az kecsegteti, hogy ha szerencséjük van, sok szenvedés után életben maradnak, miközben minden pénzük ráment a versenyre, valamint a verseny azon sajátosságát, hogy a retro jelleg miatt itt nem fognak megdőlni sebességi rekordok, tehát bőkezű szponzorációra néhány kivételezett résztvevőn kívül senki nem számíthatott, a magam részéről kétlem, hogy a hagyományteremtés be fog következni, DE, ne legyen igazam!

Tehát a versenyzői faluba indultunk, ami a kikötő egy részét foglalja el körbeketrítve, szigorúan őrizve, tekintetbevéve a tekintebeveendőket.  Ez olyan nagyon franciásan van megoldva. Miután a verseny egy turistacsalogató látványosság, tehát mindenki bemehet, megtapogathatja a hajókat, kérhet autogramot a versenyzőktől, fényképezhet és kérdezősködhet. Az őrzés három rétegű volt. kezdetben ha jól emlékszem voltak a fegyveres marcona katonák, ők  másnapra eltűntek, később fegyvertelen katonafélék váltották őket, ők nagyon szigorúan belenéztek a táskákba, de amúgy bármit be lehetett vinni ami első látásra nem ketyegett és nem lógott ki belőle égő gyújtózsinór. A második lépcső a hústoronyszerű szürkeruhások voltak, ők is nagyon szigorúak voltak, hiába volt mindenhova érvényes belépőm, mégse engedtek ki (!?) a kikötőből a parkoló felé azon a kapun, aminek a túloldalára öt perc kerülővel ( amihez sok kedvem nem volt a tűző napon a hőségben) ki tudtam kerülni a kékpólósok által őrzött másik kapun. A kékpólósok önkéntes segítők voltak, nagyon kedvesek és segítőkészek, többségük ugyan csak franciául beszélt, de mindent meg lehetett velük oldani. A helyszínt gépi behatolás ellen kibetonozott, kútgyűrűkkel és többtonnás betonklocnikkal biztosították, a köztük elhelyezett átjárókat szürkeruhások őrizték keresztbeparkolt autóikkal, gyanítom azokban fegyverek is voltak, de nem ez volt velük a fő baj, hanem az, hogy ezekkel aztán nem lehetett szót érteni. Egyrészt egy kukkot sem beszéltek a francián kívül, másrészt kősziklaként őrizték azt a parkolót, ahol időnként mégis parkoltak különböző furgonok viszont bennünket, beleértve a sztárokat, magukat a versenyzőket sem engedték behajtani, pedig ez volt a legközelebb a hajókhoz, így mindennel kétszer olyan messziről kellett cipekedni. Erre pedig hamarosan sor került. Szóval a security szigorú volt. De ahogy említettem franciás. Reggel kilenc óra előtt és este 9 után sehol nem állt senki és ott jártunk ki-be ahol akartunk. 

Ott tartottam, hogy lesétáltunk a kikötőbe ahol már tömeg várta a Fallmouthból befutókat. A sátrakban kiállítás a versenyzők ismertetésével. Itt Éva látható a férje  mellett,

001_112.JPG

És ahogy minden versenyzőnek, neki is külön kikötőhelye volt.

002_90.JPG

Elsőnek Mark Slats , a holland óriás érkezett, utána Jean-Luc Van Den Heide, a veterán (velem egyidős )francia, majd Kopár István.

004_62.JPG

006_37.JPG

Érdekes egy vitorlás verseny volt ez, motort is lehetett használni, de minden motorozással eltöltött időt büntetőpontokkal "jutalmaztak" és időkorlátot állítottak fel, hogy aki este 7 után fut be azt diszkvalifikálják, szóval az volt a cél, hogy minden hajó befusson, délután és koraeste, ezzel növelve a felhajtást a versen körül és megörvendeztesse a népet, akik lelkesen tapsoltak minden hajó kikötésénél. A pontonon minden beérkezőt, a verseny rendezője Don McIntyre ( a szakállas nyakában cédulával) és egy ceremóniamester (balra napszemüvegben) fogadott. Utóbbinak egész két hét alatt be nem állt a szája, minden hangszóróból ő ordított, nehéz pálya lehet egyfolytában beszélni és szórakoztatni a nagyérdeműt. Miután pár szón kívül semmit nem értek franciául, ez egy idő után olyan volt mint a tengerzúgás, csak jóval hangosabb és nem olyan megnyugtató, sokkal inkább idegesítő.

005_52.JPG

Végülis a büntetőpontokkal módosított befutó sorrendben István csak talán a hetedik lett, de ennek amúgy sok jelentősége nincs, az orosz Igor Zaretszkíj például úgy döntött, hogy őt bizony nem érdekli a diszkvalifikálás sem, ez egy vitorlás verseny, nem használt motort, így aztán csak másnap délelőtt futott be, hatalmas ovációtól övezve.

Miután megpróbáltuk bepótolni az alváshiányt, ami többé kevésbé sikerült is, legalábbis másnap 17.-én vasárnap már határozottan nem éreztem úgy hogy mozognak a padló és a falak és a lábaimmal is egész rendesen képes voltam járni, nekiálltunk a hajó felkészítésének. Ez legalább két szálon futott. Első és legfontosabb volt a biztonsági előírásoknak való megfelelés, a második pedig a hajó kikönnyítése, mert István szerint neki a legnehezebb a hajója az egész mezőnyben. Aztán ha majd mindkettő megvolt, jöhet az igazán fontos, az egyes technikai problémák megoldása. Sajnos ezek közül nem sikerült mindet megvalósítani, például képtelenek voltunk megtalálni hol jön be a víz az orrkamrába.

Szóval megkezdődött számomra a munka. Segítettem Istvánnak kiválogatni a szerszámok, készletek közül, azokat, amik nélkülözhetők egy Földkörüli versenyen, majd ezeket kivittem az autóba. Mint fentebb említettem a parkolás gond volt, csak messze engedtek parkolni, szóval a versenyzőket is csak ott ahol a köznép parkolt, ahol ráadásul zsúfoltság volt. Nem tetszett a dolog, a rengeteg cuccal kibattyogni a világ végére, ráadásul naponta több tucatszor, tűző napon, 35 fok körüli hőségben. A cipekedést tovább nehezítette, hogy apálykor az egész úszó kikötőlétesítményt a parttal összekötő járó olyan 30 fok körüli meredekre emelkedett. Szerencsére a kedves kékpólósokkal szót tudtam érteni, némi kézzel lábbal is besegített magyarázás után beengedtek a meredek járó tetejéhez az autóval, ennél csak kétéltűvel tudtam volna közelebb kerülni a hajóhoz. Az is motivált, hogy mégse engedhettem, hogy Jean-Luc a helybéli sztár aki állandóan itt áll a hajóival és mindenben kivételezett helyzetet élvez, közelebb parkoljon mint én. Ezután kezdetét vette a sherpamunka. Néhány kanyar után már szó nélkül nyitották a kaput a kékpólósok amikor feltűntem a cuccok alatt görnyedve, viccelődtünk közben, én eljátszottam, hogy kilóg a nyelvem, ők meg boldogak voltak, hogy mekkorát segítettek rajtam, hogy közelebb engedtek az autóval, szóval mindenki mosolygott. Sajnos kiderült iskolát teremtettem, a közelparkolók száma egyre növekedett, másnapra kitúrtak a legjobb helyről, de hát ez az úttörők szokásos sorsa.

A másik fontos, egészen pontosan a legfontosabb szál a bizonyos  biztonsági ellenőrzés volt, hogy ez mit is jelent, azzal 18-án hétfőn szembesültünk. Amint a kopárblogban már említettem, hogy mindjárt elsőnek Istvánnál kerül majd rá sor 20-án. Bevallom hibáztam, alábecsültem a jelentőségét, ott "bőrpapírnak" neveztem azt hívén, hogy csak felfújják a dolgot hogy baleset esetén mentsék a bőrüket a rendezők, de tévedtem. NAGYON komolyan vették, az eredetileg fél órásra tervezett ellenőrzés eltartott egy egész délelőttöt is. A nagyobb baj az, hogy István is félvállról vette a dolgot, itt szembesült azzal, hogy ezek bizony véresen komolyan gondolják, hogy csak az kap úgynevezett "zöldkártyát", szóval engedélyt a versenyen való indulásra aki mind a százvalahány pontnak megfelel, plusz azoknak, amiket menet közben a komité kiötlött és Emailekben a versenyzők tudomására hozott. Ezeket én is megkaptam annakidején a hónapok során, idéztem is belőlük bőven a kopárblogban, de István most vallotta be, hogy bizony azok legtöbbjét el se olvasta. És a baj még mindig nem egészen ez, hanem hogy Ian a team managere se fordíthatott ezekre megfelelő figyelmet, mert őt is meglepetésként érte például az ellenőrzés időpontja, pedig még én is megírtam a blogban, miután én is megkaptam ugyanazt az Emailt. Ráadásul Ian hazautazott az érkezés másnapján, hármasban maradtunk a kásahegyre, Éva, István meg én. Az ellenőrzés végülis ezeket a pontokat foglalta jegyzőkönyvbe 20-án és ha jól emlékszem talán egy hetet kaptunk a hibapontok kijavítására.111.JPG

A dolognak ezzel még nincs vége, volt egy lista korábban az un. "grab bag"-ről, ez egy olyan nagyobbacska szatyor, amit a hajós megragad (grab) amikor süllyed a hajó és azzal száll a mentőtutajba. Az előírt lista alapján  ennek az összeállítására  István korábban egy szakcéget bízott meg jópénzért, akik felületes szakik lehettek, mert a vizsgálat derítette ki hogy a három liter zacskózott ivóvíz szavatossága három éve lejárt (14-es pont) Amúgy a listával is baj van szerintünk, mert például horgászzsinór bele volt írva, de se horgok, se csali, se a hal megölésére, feldarabolására és egyéb fontos dolgokra használható kés nem volt benne. Ahogy egy darab madzag, vagy kötél sem. Még boldogult ífjúkoromban olvastam Alain Bombard  az "önkéntes hajótörött"  című könyvét, melyben a szerző  egy mentőtutajban élt túl  hosszú hónapokat és már akkor írta, hogy a horgászfelszerelés szart se ér, nyüzsögnek körbe a halak, de horogra nem kap egy se. Egy szigonypuskának, vagy egy csáklyának ( de nem annak a szokásos tompa kampójúnak, hanem  hegyesnek), amivel kirántja a halat több haszna lenne. Nos annak ellenére, hogy a szerző francia, máig nem jutott el a tapasztalat idáig.  A lábamat lejártam amíg a városban találtam egy patikát ahol kaptam végre ugyancsak a grab bagbe való 20 db "dehydralition electrolite tablet"-et, amiről a kutya se tudta mire való, de valaki beleírta a listába és azóta kötelező lett. Miután a patikában megvásároltam ( mondjuk nem tabletta volt, hanem vízben oldódó por, de ettől már nagylelkűen eltekintett a safety kontroll), a (természetesen csak francia nyelvű) leírás tanulmányozása után értettem meg, hogy igazából csecsemők cumisüvegébe való, kiszáradás elleni csodaszer.

Szóval  grab bag. István elhatározta, hogy csinál egy grab bag 2-t is amiben benne lesznek még azok az igazán fontos dolgok amik az 1-esből lemaradtak a listáról, pl a vágóhorog. Ez itt a grab bag 1 leltározása.

20180618_165643.JPG

A dolog cseppet sem volt tréfaság, ha csak egy pont marad amit nem tudunk teljesíteni, nem indulhat a hajóval  a versenyen, magyarul kárba veszett négy évi munka és a rengeteg pénz amit beleölt. Hatalmas teher volt ez, Istvánt meglehetősen zaklatott állapotba hozta, a legkisebb dologtól is robbant, az elemi kommunikáció is nehézzé vált vele, mert olyan ideges volt a nagy tét miatt. De nyomtuk. Éva talpalt a beszerzendők után, szegénynek vízhólyag nőtt a talpára a sok járkálástól, én meg hordtam, csak hordtam kifelé a hajóból a holmikat, de időnként én is beszálltam a beszerzésekkel kapcsolatos rohangálásba. Csak úgy ment a pénz a kötelező plusz beszerzendőkre, ide egy újabb EPIRB (olyan rádiós jeladó, ami vízbe kerülve vészjelzéseket ad a mentőknek, műholdas pozíció meghatározással)

20180618_194348.JPG

oda egy újabb izé, aminek ugyanaz a funkciója csak másképp hívják, még egy rádió, még két újabb satellite telefon, csak úgy röpködnek az ezresek. ( a műholdas telefonon csak a rendező tudja hívni a hajót, a versenyzőknek nem árulták el a SIM kártya feloldó kódját)

20180619_171408.JPG

És még nincs vége! Világító pirosra kell festeni a decken legalább 2 m2-t, hogy ha árboc nélkül sodródik majd akkor a repülők könnyebben észrevegyék. Bezony, szép új drága festékkel érdesített decket olyan randa pirosra bematyálni! Szegény Igor hajójának ráadásul gyönyörű teakfa fedélzete van, azt mondta Évának amikor rákérdezett, hogy mintha kést mártottak volna a szívébe. MINDEN olyan dologra ami úszik a vízen, alkoholos filctollal fel kellett írni a hajó nevét és a rajtszámát, hogy ha elsüllyed akkor a mentőexpedíciónak nyomokat szolgáltasson. Nem tudom kinek az agyszüleménye lehetett, mindenesetre ami kint van a decken, pl a mentőtutaj kapszullája azon már a rajtig is halványodott a felirat ahogy nap UV sugárzása kiszívta, hogy ebből semmi nem marad az igazán veszélyes déli tengerekre, afelől nincs kétségem, de csinálni kellett. Egész nap melóztunk, este tíz felé  dőltünk ki, amikoris észrevettük, hogy már egyedül vagyunk a kikötőben. Viszont amikor a kocsihoz mentünk volna kiderült, hogy az úszó nyitható ponton

20150531_101207.JPG

ami összeköti a szárazföldet a kikötőpontonnal és amúgy csak akkor nyitják, ha valaki ki-be hajózik a kikötőbe,

20150531_101110.JPG

már véglegesen nyitva van. Na mehetünk a kocsihoz cuccokkal megpakolva kilométeres kerülővel! Viszont SENKI őr sehol a telepen. Mondom, franciás. 

19-e kedd. Nyakig a melóban (csak úgy apróság, mi hárman vagyunk mindenre, miközben Igornak 14 tagú csapata van, Susie Goodallnak meg, aki elsőre kapja meg a zöldkártyát folyamatosan dolgoznak a bérencek a hajóján és nem ő az egyetlen. Igaz van még nálunk is "szögényesebb" mannschaft, az angol lobogó alatt induló török Ertan Bescardes mindössze a feleségével rágja a kásahegyet, mégis mindig mosolyog, hogy hogy csinálja?), miközben folyamatos istencsapások jönnek. A legváratlanabb és legalkalmatlanabb pillanatokban esnek be riporterek egyórás interjúkra magukkal ragadva Istvánt, vagy Évát és engem kiűzve a hajóból a tűző napra ácsorogni, hogy ne zavarjuk a riportot, továbbá a rendező folyamatos értekezletekre, és közös sajtófotózásokra ragadja el a kapitányt, aki a kötelező mosolygás és füligérő szájú jópofáskodás után. dühödten tér vissza hozzánk kitombolni a mérgét, hogy sehol sem állunk a felkészüléssel. Csak hab a tortán, hogy hömpölyög a tömeg a stégen, mozdulni nem tudok néha tőlük a cipelnivalóval,

021_6.JPG

ráadásul nem átallanak folyton beszólni a hajóra egy autogramért, ilyenkor István  morcos képe felderül, kiperdül aláírni, majd visszatérve dühöng tovább. Időnként sajtófotózásra20180618_115600.JPG ugratják ki a kapitányokat a hajóikból, öreg emberek rohannak lélekszakadva a tűző napon a tömegben előreküzdve magukat, hogy parancsra összeálljanak vigyorogni  egy sereg fotósnak. Sajnos üzlet ez, a versenyt el kell adni a szó szoros értelmében, több óra megy el azzal, hogy például összetrombitálják a versenyzőket egy szponzori értekezletre ahol mutogatják őket a vevőknek és senki nem ért egy kukkot sem a franciákon kívül abból ami elhangzik, mert mindenki a helyi nyelven brekeg. Ezen a napon egész délelőtt értekezlet van a kapitányoknak,

20180619_105253.JPG

többek közt megtudják, hogy a francia rádióamatőr szövetség vette a kezébe a rádióforgalmazás irányítását a verseny alatt, jóval később két nappal a rajt előtt átadnak egy lapot

115.JPG

minden hajónak a szükséges frekvencia és periódusidő adatokkal, én nem értek hozzá, elküldtem a Németh Tibinek, aki a legfelkészültebb magyar rádióamatőr jelen pillanatban, röviden azt mondta rá, hogy egy rakás szar és sorolta a szakmai hibákat, nem tudom mi lesz a rádiózással, pedig ez lenne az egyetlen kapocs Istvánnal, mert a rövidhullámú rádiózást nem tiltják a szabályok, mert 50 évvel ezelőtt is létezett.

Délután a színpadra kell vonulni, a ceremóniamester az elemében van, szórja a francia nyelvű sziporkáit, miközben a szereplők türelmesen várakoznak a fellépésre a háttérben

20180617_161403.JPG

hogy aztán a színpadra lépve elmondhassa mindenki ugyanazt, hogy mennyire örül, hogy itt lehet és hogy milyen kiváló itt minden. Amikor Jean-Luc mondja el ugyanezeket a mondatokat, harsány nevetés tör ki, mindenki tudja, hogy ő itt lakik, ez az egyetlen jópofaság az egészben, bár lehet csak szkeptikus öregember lettem, mert a tömeg szemmel láthatóan boldog, de nekem az egész olyan mint amikor bazári majmokat mutogatnak, szóval méltatlan a résztvevőkkel szemben. Az angol Susie Goodall ( az a csinos kislány a képen jobbról a negyedik, a verseny legifjabb résztvevője), és a szűkszavú holland óriás Mark Slats arat még sikert (bizonyítva Mikszáth Kálmán igazságát, aki szerint beszédből a rövid, kolbászból meg a hosszú a jó) akik az egészet elintézik azzal, hogy bemutatkoznak és mindenkit szeretettel üdvözölnek.

20-a szerda. Ahogy mondtam ráment az egész délelőtt, a safety ellenőrzésre, pedig a terv szerint csak fél órát kellett volna tartania. István tombol, mi Évával ... hogyismodjam, kerüljük a konfrontálódás, de még a nem megfelelő időben való előfordulás kockázatát is. Részemről megértem őt, nem normális ami itt megy a végén és rettenetes stressz van rajta, veszélyben a négy évi felkészülése, nem okoz gondot elviselnem a villámokat, igazából Évát sajnálom.

21-e csütörtök. Praktikusan megoldom a hibalista egyes pontját, öntapadós gumival és némi nálam szokásos egyéni megoldással vízmentessé teszem a hátsó rekeszajtót, melyet István lelkesen üdvözöl, már szinte megdicsér, de csak szinte. Kihasználva a pillanatnyi barátságos hangulatot, rákérdezek hogy fogja gyűjteni az esővizet, megmutatja az erre a célra szolgáló háromszögletű ponyvát középen leeresztő csőcsonkkal, ennek kapcsán derül ki, hogy nincs elég hosszú slaug a hajón, hogy elérjen az édesvíztankig, venni kell, de jó, hogy rákérdeztem. Istvánt újabb hosszú interjúra rabolják el én slaugkeresésre indulok a városba.

22-e péntek. Nyomjuk a hibalistát, beszerzések után talpalunk, az achterstagra feszítő csigasort szerelek, a kabin satupad éles sarkát kerekre fűrészelem és gumival borítom a baleset elkerülés végett, ezek az éles sarkok nagyon veszélyesek amikor hánykolódik a hajó. Kihordok újabb 25 kilónyi cuccot a hajóból az autóba, már nem sok felesleg van idebent, a garázsban viszont nő a rakás. Hogy hogy fog beférni hazafelé az autóba csak a Jóisten tudja. A teendők listáján elfogytak a könnyű pontok, ami maradt az már csupa nehezen beszerezhető, megoldható és/vagy rettenetesen drága.

23.-a szombat. Szükségkormány próba. Ez a kormánykerék kiküszöbölésével egy rudas szerkezet amit a cockpit padlóján át közvetlenül a kormánylap forgástengelyére lehet erősíteni, egyedi találmány azt hiszem senkinek sincs ilyen komolyan biztonságos szerkezete Istvánon kívül. Mindazonáltal ez nem hatja meg a safety directort, megköveteltetik egy külön a hajó fartükrére szerelhető kormány, sajnos ezzel kénytelenek vagyunk szétfúrni a szép Puffin feliratot. A szükségkormányt a német Peter Förthmann bájos lengyel felesége Marzena kíséretében szállítja és szereli, ( a képen a lábuk előtt hever a szükségkormány mellyel el kellett rondítani a fartükröt)

20180623_125218.JPG

 Istvánnál kihúzom a gyufát, mert miközben ő aggódik, én Peterrel németül, Marzenával meg lengyelül társalgok, ezzel szerinte feltartom a munkát. Később jön egy vadidegen, akivel cserébe nagyon kedvesen cseveg. A szükségkormány amúgy egy nagyon ... hát hogyismondjam túlerőltetett dolog. Miután állandóan nincs a hajó farára szerelve, csak megköveteltetik, hogy a hajóban legyen, azt csak kormányhavaria esetén kell ráemelni a fartükrön felszerelt veretekre. Miután dögnehéz, sima vízen, kikötői állapotban is emberes feladat beszúrni a helyébe. Namármost feltételezni azt, hogy olyan körülmények közt, amik az igazi kormányt használhatatlanná tették, valaki képes lesz ezt a kormányt a helyére rakni és használni, hát nekem nem valami életszerű. De hát ugye a safety rules... Amúgy kétféle szélkormányt használnak a versenyzők. Az egyik ami a Puffinon is van a "Windpilot" és Peter gyártja, a másik a "Hydrowane".

20180624_115624_1.JPG

Ez utóbbi annyival praktikusabb, hogy nem kell külön szükségkormány hozzá, a vízbe merülő lapot elfogadta a zsűri szükségkormánynak. Hogy aztán a gyakorlatban melyik lesz a sikeresebb, eldől tán a verseny során. 

Délután újabb zene-móka-kacagás vonja el a versenyzőket a hajón való tevékenységtől, buliverseny van, helybéli halászvitorlásokat kormányozva (természetesen csak franciául beszélő legénységgel) kell egymással megvívniuk.

088.JPG

A versenyben Istvánnak a harmadik helyet sikerül megszereznie, ami azért bravúr, mert a győztes Jen-Luc "természetesen" a legjobb hajót kapta és ugye nála nyelvi problémák se voltak a legénységgel.  A napot egy 800 fős fogadás zárja a város konferenciaközpontjában, kaja jó, megkóstolom a rákot, miután lelesem a franciáktól, hogy hogy kell kienni a páncéljából, amúgy nem egy nagy durranás. Miután a kaja-pia után előadás van filmmel és a versenyzők sokadik bemutatásával, már a könyökömön jön ki a téma, mert elolvastam mindent sőt meg is írtam, amint lehet elkotródok haza, mert természetesen holtfáradt vagyok a melótól, meg az egész napi tűző napon való sertepertéléstől, amúgyse vagyok egy partyarc, beszélgetni sincs igazán kivel. Hazafelé mégis ismerősökbe botlottam. Korábban összebarátkoztam az oroszokkal. Az történt hogy angolul kommunikálva elmeséltem, hogy bár nyolc évig tanultam oroszul, nem sokat tudok, de egy mondatot azt nagyon, mégpedig azt, hogy " Vo vrémja velikovo atyécsesztvennoj vajnyé, russzkije ljúgyi arganyiszováli, partyizánszkije atrjádi." ( a Nagy Honvédő Háború idején az orosz emberek partizáncsapatokat szerveztek ) Hát ezzel "megcsinált ember" lettem náluk. Most ott ültek egy kocsmában miközben hazafelé bandukoltam, egyből beinvitáltak és megkínáltak borral, illedelmesen csak egy pohárral fogadtam el és a vacsorameghívást már elhárítottam. Lehet, hogy maffiózók, olajbárók meg ilyesmi, ezzel a (baloldali) gumicsónakkal kísérte Igort a Földközi-tengerről a csapata, két darab 200 lóerős Mercury lóg a farán, de vidám és barátságos fickók, mint egyébként a verseny összes résztvevője. ( amúgy István is az, csak a barátaival tesz kivételt)

20180624_125321.JPG

24-e vasárnap. Istvánnal a reffpontokat és a reffköteleket szereljük, majd egy egészen ostoba, de a hibalista 2-es pontja szerint kötelező munkába kezdünk, kitömtük a hajó orrkamráját üres PET palackokkal. Ez az elképzelés szerint csökkenti ütközéskor a sérülést és vízkiszorítást eredményez a kollíziós kamra elárasztódásakor. Miután mindenki visz magával palackozott ivóvizet dögivel, melynek flakonjait az előírások szerint (nagyon helyesen) nem dobhatja a tengerbe, tehát a hajón automatikusan fognak keletkezni plusz felhajtóerők és ütközésgátlók. Hogy mért kell már az induláskor bepakolni egy rakás szemetet, csak a kitalálója tudná megmagyarázni. Miután ezeket a kocsmasátorból gyűjtötték be nekünk némi borravalóért barátságos pultosok, sajnos néhányan úgy értelmezték, hogy minden szemétre vevők vagyunk, így úsztunk a ragacsos sörös és kóláspoharakban is.

25-e hétfő. Hálót szereltünk a hajórrba mindkét oldali korlátra, hogy az orrvitorla cserékkor ne mossa a hullám a vitorlákat a tengerbe. Egész jól sikerült.

110.JPG

Utána Évával beszerzőkörútra indultunk a városba, majd Istvánnal üzemanyagot tankolni mentünk. Egy egészen idióta szisztémát találtak ki arra, hogy a versenyzők ne csalhassanak az üzemanyaggal. Mindenki betankolhat 160 liter gázolajat, azzal azt kezd amit akar, slussz-passz.  Namármost ehhez egy megbízható személy leszívta a hajóból a benne lévő üzemanyagot kannákba. Amikor a tank üres volt egy másik megbízható személy ellenőrizte, hogy tényleg üres e. Ezután kannákkal el kellett menni a benzinkútra, ami valahol a fenében a kikötő másik végében volt, szóval cipekedni kellett és feltankolni, szóval a kannákban lévő korábban kiszívott gázolajat kiegészíteni 160 literre, amit immáron be lehetett tölteni a hajóba. AZT viszont a kutya nem ellenőrizte, hogy azon kívül ki hány kannát pakol be ha éppen úgy akar csalni. Szegény István megszívta, mert van egy olyan szabály is, hogy csak annyi üzemanyag vihető amennyi gyárilag befér a tankba. Most derült ki, hogy a 160 liter be se fér, valahol százharmincnál kiöntött a tölcsér, mert  megtelt a tank és úszott a cockpit meg a deck gázolajban. Eltekintve az undorító takarítástól amit István egyedül végzett, mert én nem voltam a hajón, a bosszantó az, hogy a legnehezebb hajónak van a legnagyobb fogyasztású motorja a mezőnyben és mégis a legkevesebb üzemanyagot viheti magával. Na EZ a szívás.

26-án kedden NAGYON rossz napunk volt. István nekiállt olajat cserélni a motorban. Kiderült, hogy nincs csere olajszűrő. és nem is lehet csak úgy kapni. Kiderült, hogy az Angliában megrendelt és kifizetett akkumulátorok (7-es pont a listán) valahol Franciaországban vannak. Őrült telefonálás, eredmény semmi. Hosszas nyomozás után megállapíttatott, hogy az akkukat ugyan a futár megpróbálta kézbesíteni a címzettnek megjelölt, a kikötőben működő kiköti szolgáltatásokkal foglalkozó ASA cégnek, de miután Franciaországban mindenki elmegy ebédelni délben, senki nem vette át azt amikor a futár odaért, így az visszavitte VALAHOVÁ, amit nem lehet tudni hol van de majd VALAMIKOR kihozza újra! Miközben Istvánnal őrülten cirkulálunk ( hőség, szomjúság, zsibbasztó napsütés és ma még csak  reggel ettünk épphogy valamit) az ASA és az olajszűrőügyben reménybeli Volvo Penta közt, kapjuk a hírt, hogy úton a futár! És MEGINT ebédidő van ( legalábbis franciáknak)! Száguldok, száguldanék a kocsival  az ASA-hoz, hogy elkapjam a futárt miközben csörög a telefonom, a Kossuth Rádiótól egy udvarias, de ráérős női hang hív, napok óta szervez egy telefonriportot Istvánnal, de belefojtom a szót, hívjon 10 perc múlva mert fennforgás van. Nem hív többet, alighanem megsértődött. Később Évával egyeztet, alighanem az a véleménye rólam, hogy egy tahó vagyok, de sajnálom, elsők az akkuk. Minden hiába, NANÁ, hogy nem jön a futár. Az ASA-nál miután visszajött az ebédből az illetékes csak annyit mond kivételesen jó angolsággal, "nem vagyok meglepve".( I'm not surprised). Bánatomban tépőzárakat ragasztok az ágykárpit mögé, hogy ne boruljon le amikor megdől a hajó backboardra. Aztán estére minden jóra fordul, Istvánnak vagy Évának  sikerült telefonon elérni a futárt és rávenni, hogy innen 16 km-re álljon le egy kocsma előtt és eddig ne mozduljon amíg oda nem ér az akkuért. És lőn akkumulátor! SŐT a Volvónál volt egy olyan szakember aki egyrészt nem ment el ebédelni délben, másrészt TUDTA, hogy a dán Bukh hajómotorhoz melyik az a MAN olajszűrő ami passzol és meg is rendelte és másnap fel is hívott minket telefonon, csak oda kellett menjek érte és még a bőrünket se húzták le, 23 valamennyi eurót fizettem érte, de ebben benne volt egy a 30-as hajócsavar tengelyre szerelhető cink anód is, ami ahhoz képest, hogy a versenyzői faluban egy pohár sör (ők ezt nevezik nevetségesen NAGY sörnek, és a kis sör az ami a nálunk már fogalomból kiveszett pikoló, szóval ami két deci volt) 6 euróba került igazán méltányos ár volt ott a rettenetes árak földjén. Egyszercsak kopognak, vendég jött! Aki netán nem ismeri fel, Fa Nándor ő, István illedelmesen megkínálja meleg vízzel, másunk nincs a hajón, ez nem egy szokásos "plezsörbót", itt kérem átmenetileg szünetel mindenfajta élvezet. 

106.JPG

Nándi épp eladta a korábbi Földkerülő hajóját, ami amúgy itt áll velünk szemben.

007_30.JPG

Nézem rajta a szponzorokat.... Közgép....hát igen, Sic transit gloria mundi. Azért ér bennünket még egy csapás aznap, a második pár Iridium telefon sem működik (lista 22-es pont), egyszerűen nincs rá értelmes magyarázat miért.

27-e szerda.  Istvánt támogatta a Balance of Nature természetes táplálékokat előállít cég, 

20180618_130833.JPG

ezért sürgősen fel kell ragasztani a logóját a nagyvitorlára. Az agybuggyantó hőségben ehhez le kell szerelni a grószt, kifektetni a pontonra, vigyázni, hogy  a csőcselék ne tapossa össze (mert ott hömpölyögnek tömegével nap mint nap nézve a skipperállatkertet) és valahogy ráügyeskedni az öntapadós emblémát. Nem egyszerű de sikerül.

 

20150530_073039.JPG

Viszont Éva jelenti, hogy nem indul az autó. Kezdetben mindenféle önindítóra gyanakszom, de aztán kiderül, hogy csak az akku merült le. Szerencsére van tartalékakkunk, hiszen Angliában az átkelés során tönkrementek helyett kellett egy ideigleneset venni amíg megjön ide a végleges és miután az be is került, az ideiglenes amúgyis ott van már a garázsban, csak indítókábelt kell venni hozzá, mert egyelőre Lionelét használjuk. Lionel Regnier az a kedves francia, aki úgy volt, hogy indul a versenyen, de aztán a már nagyjából felkészített hajóját eladta az észt Uku Randmaanak, ha valami helyi segítség kell rá mindig számíthatunk, a szó szerint mindenkit ismer és hálából, hogy kölcsönadhatta nekünk az autóját, majd amikor kiderült, hogy csak egy indítókábel kell az az indítókábelét még vacsorára is meghív a birtokára ahol épp monstre parti van számos francia vendéggel. Sajnos itt is csak egymással beszélgetünk francia nyelvtudás hiányában, bár ez után a nap után már amúgyis alig forog a nyelvem és a szemem is ragad lefelé.

28-a csütörtök. Reggel balhéval indult a nap. Miután este Lionel autójával tértünk haza, azt a szomszéd garázsa elé patkolta le István (aki kényes arra, hogy csak ő vezethet ha együtt autózunk, de ugyanúgy eltévedt a városban mint én), pergő francia nyelven széles gesztusokkal mutogatva méltatlankodott a szomszéd amikor reggelit bevásárolni indultam (ez mindig az én önként vállalt feladatom volt, ahogy a szemételhordás is az utcai kukába, mert én mindig mindenkinél korábban kelek). Mindenféle francia nyelvtudás nélkül felfogtam a probléma lényegét és felkeltettem Istvánt, aki elállt a kocsival, a francia kiállt a garázsból a motorkerékpárjával, mindenki megnyugodott és később már barátságosan mosolyogtunk egymásra a szomszéddal, ahányszor csak megláttuk egymást. Kifejezetten szeretnivaló emberek laknak errefelé. És eljött a nagy nap itt van ő.

113_1.JPG

Igen a "zöldkártya"! Immáron nincs akadálya a versenyen való elindulásnak. Ha azt gondoltam mostantól lesz egy kis megnyugvás tévedtem, jönnek folyamatosan a Seldéntől az árboc száling csere után újrahangolni a vantnikat, István szerint csak elrontották ami eddig legalább jó volt, ideges és elégedetlen. Mindeközben egész délelőtt újabb fejtágító a skippereknek, ezúttal kifejezetten a biztonsági intézkedések részletezésével, bekukkantok a szentélybe épp azt magyarázza Don a főrendező, hogy hogy kell viselkedni, ha majd  helikopter menti ki őket a tengerből. Remek. Aztán egész nap interjúk, megérkeztek Fehér Sanyiék is Budapestről, fotóz filmez, interjuvol, csúcsra jár a média jönnek mások is Magyarországról, hozzám nem jönnek oda, így én a kétszer annyi idős megyek bemutatkozni, de hát ugye ők a média.  Este viszont az oroszok pezsgő-vodka-kaviár vendégséget tartanak a tetőteraszon, oda hivatalosak vagyunk, miután elfogyasztottam pár kupicát az egészen kiváló vodkából (mindezidáig nem szerettem, de ez valami egészen másfajta volt mint amit eddig ittam) és leöblítettem több forduló pezsgővel, elrágcsálva hozzá pár tucat kaviáros falatkát, az orosz nyelvi közegben rég elfeledettnek hitt dolgok jutnak eszembe általános- és középiskolai tanulmányaimból, így aztán eléneklünk Igorral vált a vállhoz vetve egy azt hiszem vidám  kozákdalt ( fogalmam sincs mit jelent, de a szövegre és a dallamra pontosan emlékszem, "kakím tii bil, takím i asztalszja, arjol sztyipnoj, kázáák liihój...stb", magyarul valahogy úgy énekeltük anno, hogy "Te büszke kozák, add vissza az órát"), majd valamelyik másik orosszal egy kolhozparaszt nótát ( vészelo kalhoznyikam, nú i rozs, nu i rozs... stb ) ezt is tudom végig sőt erről ráadásul azt is tudom mit jelent, a vidám kolhozparasztok rozsot aratnak vidáman és egy öreg anyóka ( ej sztarinku mátusku) akit a fiatalok boldogan  köszöntenek, ujjongva jegyzi meg, hogy lesz télire finom kenyér HEJJ! Szóval egy igazi Golden Globera való dal na. És a legvégén egy bájos idős orosz asszonnyal, az orosz jachtmagazin szerkesztője feleségével elénekeljük, hogy "letjaty perelodkije ptyíci..." ami a költöző madarakról szól akik ugyanúgy elmennek délre ahogy a dal szerzője is szeretne, de sajnos neki maradnia kell. Én csak az első versszakot tudom, de ő tudja a többit is és végig is énekli.  Éva közben megpróbált csitítani, de teljesen eredménytelenül, nagyjából két hete ez az első alkalom amikor embernek érzem magam és kivedlettem sherpai mivoltomból.

29-e péntek. Ha tegnap le is vetettem a sherpabőrt, ma vissza is vettem, elkövetkezett a bepakolás. Az összes hazulról hozott kaját és egyebeket. Ja és még azt is amit már egyszer kihordtam a hajóról a garázsba, de István átgondolva a dolgokat ismét behajózandónak ítélt. Az első nagy adagot Istvánnal, aztán amíg ő a hajóban rámolt én csak hordtam a többit. A szokásos tömegtől persze  a molnártargoncával a rákötözött rengeteg motyóval folyamatosan gond volt megközelíteni a hajót, eszembe jutottak a kínaiak amikor a kőbányai piacon trógerolnak és folyamatosan azt kiabálják, hogy "koci, kocííí", nos én meg azt, hogy "pahdoon, pahdoon". István le is tolt érte, megjegyezte, hogy baromi agresszív vagyok, nekem a bagoly jutott eszembe, amikor nagyfejűnek nevezte a verebet, de nem szóltam, ahogy azt is megálltam szó nélkül, amikor másnap a szupermarketben kiadta az ukázt, miután a pénztárnál való fizetés után púposra pakoltam a bevásárlókocsit, hogy  " az autó felé menjetek!" ... hüm, mégis mit gondolt vajon, ha nem mondja, megindulok vele az országúton a város felé? De megértem továbbra is a zaklatottságot, Seldénék ismét árbocot másztak és spannareket húzogattak, miközben fütyült a szél és mint köztudott az árbochangolást igazából szélcsendben kell csinálni, szóval volt min mérgelődnie a kapitánynak. Este buli volt, én továbbra se néztem jó szemmel ahogy bohócot csinálnak a kapitányokból, például ahogy egy széket mindig kivesznek a körből és mindenkinek le kell ülnie amikor leáll a zene, de aki a földre huppan az kieseik, nos meglett emberekkel családapákkal sőt nagyapákkal ilyet tenni szerintem illetlenség, ehhez képest az én duettem Igorral maga a decensség teteje. Éhes voltam, ettem egy adagot a félig nyers barbecueból, ittam rá egy sört, aztán otthagytam a vidámkodó partyhiénákat. A képen a szakács és segítője Ertan Bescardes, aki ugyan brit lobogó alatt indul, de kb annyira brit mint amennyire Kopár István amerikai és akinek mindig törökül köszöntem, ami őt szemmel láthatóan kellemesen érintette.

20150601_122013.JPG

30-a szombat. Bevásárlás a szupermarketben, majd bepakolás. Megjött Amerikából Ian, elvannak Istvánnal a hajón, sőt megjött Robert  is István másik csapattagja, ő volt korábban az angol nyelvű blog szerkesztője, szóval rám már nincs szükség, amúgyis megvan minden ami fontos. Hazamegyek, kényelmesen megebédelek, alszom egy órát mint a "régi szép időkben", aztán visszaslattyogok a hajóra. Feltöltöm csurig mindkét édesvíztankot, mostantól nincs vízfogyasztás a hajón, csak Istvánnak, ha már elindult. Este közös vacsora Fehér Sanyiékkal, mindenki kényelmesen eszik, vidáman beszélget, egyszercsak mintha villám csapott volna be, valakinek eszébe jut, hogy kilenckor be kell állítani a kronométert a hajón, 10 perc múlva kilenc, István, Ian és Robert  mint az őrült vágtatnak végig az utcán, mire hazaballagok, már csak az autót látom elporzani a ház elől. Érdekes sport így vacsora után teli gyomorral.

Július elseje, a rajt napja. Azt hittem végre nem lesz tömeg a kikötőben, mert a kikötőt lezárták a látogatók elől, csak az akkreditáltak jöhettek, be, erre egy külön cetlit kaptunk, ehhez képest ennyien voltak.

130.JPG

Ölelések, puszik, vállveregetések, mindenki búcsúzkodik mindenkitől.

133.JPG

Éva ügyes volt, bár volt sajtóakkreditációnk, de az egy nagyobb hajóra volt érvényes, viszont ő szerzett két helyet egy 10 méteres gumicsónakra amin a legmenőbb sajtófotósok utaztak, ott száguldoztunk a rajtnál és a rajt után is sokáig, akit érdekel megnézheti az összeállítást majd a 

http://kopar.blog.hu/ weboldalon, aminek most látok neki, vagy a rengeteg egyéb internetes fórumon.  Éva persze arra vágyik, hogy István azonnal az élre tör és porig alázza a mezőnyt, de sajnos beragad középen, ráadásul a rengeteg kíváncsiskodó hajó közt vannak nagyobbacskák is, amik tesznek rá, hogy letakarják a versenyzőket, leebe kellene  áttörnie egy nála kétszer akkora vitorlát viselő hajó alatt, eltelt egy darab idő, mire az észebekapott és lefordult róla. Közben elmentek akik leeben rajtoltak, alulról frissült a szél, ami amúgy éppencsak hogy fújdogál, miközben a tenger összevissza  döghullámzik, amin a száguldozó motorcsónakok sem javítanak.Éva mérgelődik, hogy ha alul van a szél István hogyhogy nem megy oda. Türelmesen elmagyarázom, hogy a legbiztosabb módja a lemaradásnak ha valaki a másik UTÁN megy kreuzban, mert akkor állandóan mögötte is fog maradni. Philippe Péché vezeti a mezőnyt, rendkívül gyors a hajója, lesz vele még gond bőven. Persze ami most van az égvilágon semmit nem jelent, mindenki kézzel kormányoz, szemét rezzenéstelenül a vitorlákra függesztve, tisztára mint egy pályaversenyen, majd ha jön a fáradtság és a hajó minél hosszabb időre magára marad a szélkormány által vezetve, jönnek a navigációs hibák, az eltérő szél és áramlásviszonyok akkor válik majd szét a mezőny.

Aztán visszatérve a szálláshelyünkre bepakoltam mindent az autóba, ez nem volt kis feladat, egy üres gázpalackot, egy szakadt mentőpatkót hagytam csak ott, nagyon büszke voltam rá, hogy így befért minden és még az üléseket is hátra tudtam dönteni némi kényelmesebb alváshoz. Ennek persze az volt az ára, hogy a saját cuccainkat szét kellett pakolni apró csomagokra és bedugdosni ide-oda a zugokba, de én azt gondoltam ez megéri, hogy tudjunk pihenni. Sajnos Éva mint szembesült azzal, hogy az ő szent kézitáskája nem fér el dagadtra tömve, hogy neki a bugyijait ki kellene pakolni ide-oda, kijelentette, hogy inkább legyenek előredöntve az ülések és alszunk ahogy idefelé. Ezen elvitatkoztunk egy darabig, de kijelentette hogy akkor ő felrak egy repülőre és egyedül megy haza az autóval, kénytelen voltam engedni és így aztán ismét csak magzati pózban gyötrődtünk alvás címszó alatt valahol Németországban. Szerencsére nem hagytuk ott a fogunkat pedig szinte egész Németországban javítják az autópályákat, szűk sávokra tereik a forgalmat, ahol a kamionok mellett csak annyi hely van, hogy épp elfér egy személykocsi a betonkerítés mellett, de gyakran még ennyi hely sincs. Mindenütt 80 km-es tábla van, de miközben 120-al mentem, elhúztak mellettem a német autók, szóval ott is tesz mindenki a KRESz-re. Másodikán 10.32-kor indultunk el és harmadikán dél előtt tíz perccel értünk haza, itt a vége fuss el véle, ez egy hosszú blog volt!

 

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amapola.blog.hu/api/trackback/id/tr1414092179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sefotos 2018.07.05. 21:17:27

Minden tiszteletet megérdemel, amit az elmúlt hetekben dolgoztál!
Más: Jól kezelted az oroszokat. Tényleg lehetnek kőgazdag támogatók közöttük. Én inni tudok velük (14 év Moszkvában), de ezeket a memorizált szövegeket, amivel bevágódtál náluk, én nem tudom.
Az is tetszik, hogy németül, lengyelül, törökül voltál képes kommunikálni.
Brávó!

TomRed · http://www.deauville.hu 2018.07.05. 22:41:55

Ez nagyon érdekes beszámoló volt, köszönet érte!

Sajnálom, hogy a Kopár blog megszűnik, de halványan reménykedek benne, hogy nem véglegesen. Számomra éppen az volt benne az érdekes, hogy egyéni véleménnyel, magyarázatokkal a laikus olvasó részére is érthetővé vált az egész vállalkozás lényege, a megoldandó, problémák, nehézségek. Pont ez a mások által kritizált "privatizálás" tette élvezetessé egy olyan szárazföldi patkány számára is a blog követését, mint amilyen én is vagyok.

Tartok tőle, hogy a belinkelt szakcikkek, Web lapok csak a szűk szakma (hajósok) számára lesznek csak érdekesek, követhetőek, így nem fog olyan nyilvánosságot kapni ez a verseny és Kopár István, amit jogosan megérdemelne. Ezért remélem, hogy kapunk majd néha legalább itt az Amapola blogon némi hírt és helyzetértékelést a verseny állásáról, Kopár István útjáról.

Még egyszer köszönöm az eddigi fáradozásodat ebben az ügyben, kedves Tengerész!

A Tengerész · http://amapola.blog.hu 2018.07.05. 23:03:53

@TomRed: Köszönöm az elismerést. Az hogy a kopárblogot tovább vigyem, egészen biztos, hogy nem fog megtörténni, ahhoz kevés az infom,.... hacsak a rádiósok nem segítenek, de ez még egyelőre a kutya vacsorájánál is bizonytalanabb. De a saját naplómban, tehát itt, ha eszembe jut valami, akkor biztosan nem fogom eltitkolni.

rgranc 2018.07.06. 07:46:55

Szintén nagyon nagy köszönet a beszámolóért, és még nagyobb elismerés a munkáért, most jó pihenést!

József Sefcsik 2018.07.06. 17:40:28

Vilikém ! Minden kalapomat megemelem !(van ,vagy hat )Most,hogy itthon vagy jöhet a gyakorlás és a Teqilát is ki kell próbálni ! Mindenféle jót ! Remélem még a nyáron eljutunk hozzátok !

A Tengerész · http://amapola.blog.hu 2018.07.06. 17:49:59

@József Sefcsik: Köszönöm az elismerést, bármikor jössz szívesen látunk.

MaKata 2018.07.07. 19:22:59

"Pfühh..."!!, mondom, amivel kezdted a beszámolót, ez "(jó mulatság), férfimunka" volt, még olvasva/beleélve is fárasztó !, hát még végigcsinálni! Nem sokan tették volna ezt meg ! Neked dupla köszönet jár, egyrészt a segítségért, másrészt a beszámolóért ! Istvánnak jó szelet !