Hajónapló

Egyszer elhatároztam, hogy építek egy vitorlás hajót, azon fogok lakni és oda megyek a világban ahova kedvem van. Erről szól ez a napló. Az utolsó napok egyből megjelennek, a korábbiak az oldal legalján a "következő oldal"-feliratra, vagy itt a jobboldali doboz "Archivum"-feliratára kattintva. (javaslom a "Tovább" rovatot ahol hetes bontásokban lehívható) Ez a vitorlás még nem "Ő", de pont ilyen lesz . A neve AMAPOLA. Egy gaffos ketch akinek ez mond valamit, akinek nem, annak csak annyi, hogy egy retro hajó, mintha 100 éve épült volna. Küllemében a vitorlás hajók aranykorát idézi, azt az idõt, amikor a Panama csatorna még nem létezett, ezért a gõzhajók nem versenyezhettek a Horn fokot megkerülve a vitorlásokkal, mert nem tudtak útközben szenet felvenni és annyi nem fért beléjük, hogy megtegyenek egy utat Európa és a távolkelet között. Ezért az óceánok hullámait gyönyörûséges vitorlások szelték, és nem sejtették, hogy nem sok idõ múlva megtörténik velük az a szégyen, hogy árbocaiktól megfosztva, gõzhajók vonszolják õket szénnel és egyéb ömlesztett árúval megrakodva uszályként.... Nos hogy honnan a név? "AMAPOLA", az a múlt század húszas éveiben volt világszám, mely egyik kedvencem, (nem utolsósorban a Volt Egyszer Egy Amerika c. film Moricone- , illetve a Los Iindios Tabajaras délamerikai folk feldolgozás nyomán,de a három tenor is danolta ( http://www.youtube.com/watch?v=209Se4Dbm90 ) valamint egy régenvolt hondurasi egzotikus tengeri kikötõ. Amúgy spanyol szó és mákvirágot illetve pipacsot jelent, ami anyám kedvenc virága volt, csak vadon él, ha leszakítják azonnal elhervad, hiába teszik vízbe. Nem mellékes elõnye, hogy a kikötõi bejelentkezésekkor könnyen betûzhetõ, minden náció ki tudja mondani, nem úgy mint tengerész koromban amikor lebetûztük a "PETÕFI" büszke magyar tengerjáró nevét mondjuk Szingapúrban ( papa, echo, tango,oszkar, foxtrott, india) hát aztán ezt ahogy a kínaiak kimondták...., nem tudom ki ismert volna rá. Szép, szép és nemzeti büszkeségünket tápláló, egy magyar név, de csak itthon használható mondjuk ilyen mint a Csokonai, vagy Ady, vagy, hogy tovább idézzem a ténylegesen valaha létezõ magyar hajónévben megtestesült idoljainkat, Vörösmarty, esetleg Székesfehérvár. A tervezést, majd az építést 2004-ben kezdtem. 2006 január elseje óta csak ezzel foglalkozom. Pillanatnyi pozició: 47 fok 27 perc 35,60 másodperc északi szélesség, 19 fok 04 perc 29,97 másodperc keleti hosszúság. Fentieket sok évvel ezelőtt írtam. Időközben sokminden változott. Rájöttem, hogy a hajózást nagyon szeretem, de sokkal jobban szeretek építeni valamit. Miután a hajónak kell egy kikötő, lett egy saját ház kikötővel Ráckevén, azt építem fejlesztem mostanában, tehát a hajóblog életmódbloggá változott.

Friss topikok

  • A Tengerész: @Kis ember: Szép hosszú előadás volt, itt a másik rész www.youtube.com/watch?v=ZGf6ImD37vc (2018.11.21. 00:33) Hétfő.
  • A Tengerész: @teddybear01: A tárolással semmi gond. A stég alatt van egy sátortető és az alá kiemelem hevederek... (2018.11.20. 11:51) Péntek.
  • carter66: Én csak körbeásom és a talajszint alatt pár centivel elvágom a törzset, aztán mehet rá vissza a fö... (2018.11.06. 09:59) Hétfő.
  • A Tengerész: @zsepizsik: Nem is 300 volt hanem 330 :) (2018.11.01. 10:37) Hétfő.
  • A Tengerész: @lajtos: Welcome aboard lajtos! Köszönöm. Sajnos a helyzeten nem tudok változtatni, de megvan az a... (2018.10.29. 20:36) Szombat.

Linkblog

nyolcadik rész, mentés a régi naplóból

2008.01.26. 22:01 :: A Tengerész

2007, július 2. hétfõ.

Így is történt. Hogy rövidítsem az utat egy éjszakát Balatonon töltöttünk és 19.-én délután indultunk neki a kb. 600km-es útnak. Öreg kocsi öreg sofõr, amivel lehet felkészültem. Lecseréltem az olajat, feltöltöttem az öt literes kannát vízzel, (idõnként felforr a hûtõvíz, részint mert valószinûleg vízköves a hûtõ, a termosztát meg biztos, hogy rossz, annyira betréningeztem már magam ez ügyben, hogy gyakorlatilag egy lámpaváltás alatt képes vagyok csúcsforgalomban helyére tenni a vízcsövet és feltölteni a hûtõt) az elakadásjelzõ háromszöget meg a csomagok tetejére tettem. Kitartott a 27 éves VW, igaz nem nyomtam 90-nél jobban és kétszer is tartottam majd egy órás pihenõt enni inni, aludni. Hajnali fél háromra Jezerán voltunk, Murtel szigeten, pedig egy jó darabon letereltek minket az autópályáról éjszakai karbantartás miatt, kamionok közt szorongtunk hajtûkanyarokkal tarkított hegyi szerpentinen, nekem tetszett, autópályán mindíg elalszom még nappal is, na itt erre nem volt ingerenciám. A hajó "Bianca" egy 36 lábas ELAN,

mérete ellenére sokkal kényelmesebb volt mint a 42 lábas BENETEAU, amin 3 vagy négy éve a horvát tengeri vizsgát tettem. Pár szó itt a vizsgáról. Ez a horvát papír remek, de aki csak ezzel a tudással indul neki a tengernek, az nagyon bátor. Ugyanakkor ami magyar navigációs oktatás, vizsga címen mûködik az meg részint sok, részint kevés. Amiben kevés, az a hajóval való bánás oktatása. Minden skipper értelemszerûen vigyáz a rábízott hajóra, tehát a kadétokat csak vaj idõben és könnyen megoldható manõverekben gyakoroltatja, he egyáltalán teszi. Mintha az autóvezetést csak üres utakon és parkolókban oktatnák. Ugyanakkor a navigáció helymeghatározás részét a magyar szisztéma olyan bigott módon követeli, mintha a GPS nem is létezne. Nem tudom mennyire normális az, hogy nem bízunk meg a mûholdrendszerben és üzembiztosabbnak véljük a világítótornyok (mi is van ha kialszik, vagy elnézem a térképet? Mi van ha nem jól kompenzáltam a mágneses tájolómat? Mi van ha sok számolásban egyet tévedek? Mi van ha a gyerek beejti a tengerbe a szextánst?) meg a hol látható hol meg nem látható nap és horizont, meg csillagok szeksztánssal való "lövöldözését". Egy analógia. Én még annakidején megtanultam logarléccel számolni, de ma a zsebszámológép ezt teljesen feleslegessé teszi. Kétségtelen a logarléc sokkal jobban csiszolgatja az agytekervényeket, de mi a fenének számoljak át mindent normál alakra, majdhogynem oldjam meg fejben az egész feladatot és elégedjek meg két tizedes pontossággal? A tengeri helymeghatározás klasszikus módja egy gyönyörûségesen szép tudomány és maximálisan megértem azokat akik szeretik. De a GPS olyan szinten van jelen, hogy ha most hirtelen leállna a rendszer (amely bizalmatlanság az egész klsszikus navigáció oktatást indokolja) a szuperszónikus utasszállítók leesnének az égrõl és még a fene tudja mi történne. Ennek a valószinûsége sokkal kisebb mint hogy egy hobbyvitorlázó elront egy pozíciót. Ahogy elnézem a magyar oktatás olyan képzést ad, amely a hajóvezetéshez fizikailag kevés, a helymeghatározáshoz meg feleslegesen sok. És ez nem a skipperek hibája, a rendszer maga bigott. Még csak megértem a hivatásosak képzésénél, hogy mondjuk hagyománytiszteletbõl tanulják meg mindezt. De a hobbyvitorlázóknak inkább a hajóval való bánást kellene forszírozni, mert egy jól végrehajtott kikötés kishajóval, zsúfolt kikötõben, erõs keresztszélben bizony fontosabb a hajó biztonsága szempontjából mint fél órás számolással meghatározni egy helyzetpontot, amit amúgy egy 10000 forintos kütyü egy gombnyomásra kiír. (és ha félek, hogy tán elromlik, egy szextáns áráért veszek még néhányat tartalékba) Én csak élvezkedtem Biancán, de Csaba és Árpi, két feltörekvõ 20 éves fiú a tengeri vizsgához gyûjtötte a mérföldeket és Csaba ezen kívül gyakorolta a csillagászati navigációt. Judit meg felhõtlenül napozott és piszokul élvezte a hajózást. Attila régi ismerõs és széles tudású skipper pedig megpróbált elviselni bennünket. Hát ez volt a csapat. Amúgy ezek töréntek

20.-a délután indulás Jezeráról fene emlékszik milyen célpont felé.

Ugyanis az történt, hogy elállt a szél, motoroztunk, de azt utáltuk mindnyájan ezért erõltettük a vitorlázást, amivel viszont nem értük el a célt. Mivel volt elég vizünk meg élelmünk, ezért rábeszéltük Attilát, hogy menjünk tovább Mokosicára. Ez Dubrovnik kikötõje. Mindenféle világítótornyok meg zátonyok közt hajóztunk, ami fõleg éjszaka volt izgalmas és a GPS alapú chartplotter és radarplotter igen jó szolgálatot tett. Felváltva kormányoztunk. Mentünk másnap is egész nap és rákövetkezõ éjszaka is. Ekkorra a zsenge fiatalság kissé elálmosodott, a 21.-érõl 22.-ére virradó éjszakából több mint nyolc órát végigkormányoztam, ami gyönyörû volt, egy szûk átjáró után egy relatíve szûk folyosón kellett felkreuzolni. Attila mindíg bemondtan a radarról, mennyi még a part és amikor a mérföldszámláló mûszerem a kormányállásban mutatta, hogy lefutottuk, fordultunk. Látni alig, érzékelni pedig pontatlanul lehetett csak a sziklás partot a sötétségben. Hajnalig fordultunk vagy harmincat, a széljelzõ mûszerbe korábban villám csapott, nappal fockra vitorláztam, éjjel meg megérzésre, de így is 5-7 csomóval futott a hajó a gyakorlatilag hullámmentes friss szélben. Virradatra én is elálmosodtam, annyira, hogy rendszeresen elaludtam a kormánynál, még álmodtam is rövideket, érdekes módon felébredve mindíg tökéletesen tartottam az irányt (gyönyörûen állt a fock) pedig a megerõsödõ szélben a 20-25 fokban megdõlt hajó folyamatosan 7 csomóval robogott. Reggel bereffeltünk grószt, fockot, (sajnos ettõl iszonyatosan tompák lettünk, a bereffelt fockhoz nem mûködött a behúzopont a sinen sehol, ráadásul a reffelt fock inkább felfuvalkodott párnacihára, mintsem tisztességes vitorlára formádzott)mert a szél tovább erõsödött, Csaba átvette a kormányt, Attila lefeküdt, én a cockpitban szunyókáltam. A szél csak erre várt, azonnal legyengült, kireffeltünk, mert már az örület kerülgetet, hogy csak megyünk jobbra balra, de elõre semmit. Szépen megindultunk, de nemsokára megint bebõgött a szél, úgy, hogy a grószt ismét reffelni kellett, hogy ne fetrengjünk annyira, Attila gondolom elgurult az ágyában, mert felébredt és pikírt megjegyzést tett, hogy ha az elõbb kireffeltünk, miért kellett most ismét betekerni némi grószt az árbocba, de igazán nem tette bosszantóan, ennyi kijár egy szélestudású skippernek. 22.-én délelõtt megérkeztünk Mokosicára (J. Mókus Icára keresztelte és ezután így is hívtuk. ) A többit holnap, mert már erõsen holnap van amúgy is.

Este bebuszoztunk Dubrovnikba. Hamar szétváltunk a fiataloktól, mert õk éppen úgy verettek mint én fiatalon, mi J-al csak sétálgattunk lassan, felszíva amit a város kínált. Dubrovnik nemcsak egy város a mediterrán történelembõl, hanem egyike "A" városoknak.Még nem jártam itt soha. Amit nem szerettem meg benne, az a rettenetes tömeg túrista és a történelmi belváros teljes elüzlet(i)esedése. Kétségtelen, hogy nehéz lehet ellenállni annak, hogy bárhol nyitok egy boltot azonnal ömlenek bele a túristák és dõl a lé, de megértem Jézust is aki kiverte a kufárokat a templom elõcsarnokából. Nyaltunk fejenként kétszer, két gombócos fagyit gombócát hét kunáért, ami elég horror ár itthoni szemmel, egyetlen enyhítõ körülmény, hogy nem kaparják le szinte üregesre, spórolósan a kanálról a masszát, hanem tisztességesen megmérik, két gombócnál több rá se férne a tölcsérre. Végül is megkötöttük a személyes békénket a várossal, az "elefántcsapástól" három párhuzamos mellékutcányira távolodva kocsma/gagyiboltmentes sikátorokban bolyonghattunk, beszívva a történelmi hangulatot majd egy központi helyre kiérve csodálatos koncertet hallgattunk dubrovniki fiatalemberektõl hegedû, gitár, fuvolára hangszerelt kalasszikusokból. (nem mellékesen fecskék csivitelése kísérte a csodálatos zenét) Már bánom, hogy nem vettem meg a CD-jüket, de akkor ott a hangulat olyannak tünt amit nem lehet és nem szabad felidézni, mert megismételhetetlen, egyszeri és mégis örök. Hazabuszozva Mókus Icára, nyugovóra tértünk a hajón kényelmes ágyainkba, ami a kikötõben kivételesen nem dülöngélt, bár se engem, se J.-ot nem zavart cseppet sem, amikor menetben álmunkban gurultunk ide-oda, J fõleg hatalmasakat tudott aludni a legmocorgósabb idõkben is, azt mondta isteni ahogy ringat a hajó, de szélcsendben se zavart bennünket amikor a fülünk mellett dübörgött a motor.

23.-án kihajóztunk Mokosicáról ami egy féregnyúlvány szerûen vagy három mérföld hosszan benyúló keskeny öböl a magas hegyek közt, onnan ágyúztak lefelé a szerbek a háborúban, a marinában az úszómedence azért van mert ott volt egy bombatölcsér. Megcsodáltunk néhány hatalmas utasszállítót, melyek több tucatnyi vizibusz szerû hajócskát hordoznak méhükben, céljukhoz érve ahol nincs hely számukra a partnál, megállnak horgonyon és megszülik gyermekeiket, melybe saccolásom szerint úgy 40-50 ember számára van ülõhely és a partra szállni szándékozókat ki-be hurcolják folyamatosan. A legnagyobb a Costa Serena. Láttunk csodaszép modern és ugyancsak hatalmas ötárbocos keresztvitorlázatú hajót is,

Royal Clipper a neve és megnéztem a neten belülrõl is mindkét hajót most, hogy hazajöttem. Ami elgondolkoztat, miért van, hogy az összes ilyen hajó, (meg a teherszállítók közûl is rengeteg) tehát az óriás utasszállítók valamilyen olcsó lobogó alatt hajóznak? Persze tudom, hogy az adójogszabályok miatt. De valamikor egy ilyen csodás mûszaki alkotás a nemzeti büszkeség tárgya volt. Vajjon ha mondjuk a német befektetõk építtetnek egy ilyen csodát, egészen természetes, hogy a pénz legyõzi a nemzeti büszkeséget? Hogy az adóelkerülés minden más szempontot (nálunk az erkölcsöt) überol? A nemzeti lobogó csak egy szines rongy a "fõhelyen"? Bár lehet a tõke ami összejön egy ilyen project megvalósításához eleve internacionális, tehát nincs hazája lobogója. Világfalu? Uticélunk Polace volt, ami egy gyönyörû öbölben fekszik. Mentünk vitorlával, meg motorral, amikor teljesen leállt a szél. Már az odaút, a behajózás is szépséges volt a keskeny csatornán szigetek közt magas, dús növényzettel borított partok alatt, láthattuk milyen lehetne a sok kopár sziget, ha az évszázadok során nem irtották volna ki a fákat, amitõl a növényzethiányos talajról lehordta a termõföldet a csapadék. Horgonyon akartunk megállni, mert az ingyen van, de nem fogott sehogy se a macska, így beálltunk egy étterem mooring-linejára.Másnap kirándultunk egy természetvédelmi területre, sok menés nagyjából semmiért, a hegy másik oldala se volt szebb mint az innensõ, ráadásul fizetni kellett volna érte, szerencsére egy fillér se volt nálunk, mert erre nem számítottunk, így a fogszabályzós kislánynál lesírtam a díjat. Mondjuk hülyeség, hogy egy három kilóméteres gyalogút hegynek fel, völgybe le végén (!) közlik, hogy ha az utolsó 300 métert is meg akarom tenni a tóig, az fejenként 18 kuna, vagy forduljak vissza.

24.-én Lastovora érkeztünk. Hasonlóan Polacéhoz ez is katonai terület volt, tehát megközelíthetetlen a civilek számára egész a legutóbbi idõkig, ezért itt is érintetlen a természet. Mondjuk kiábrándító volt a tenger által partra vetett szeméthegyek tömkelege, amikor kalandot keresve a két fiúval a gumibocin kimotoroztunk egy -a partba vájt, kibetonozott- üreget megtekinteni, melyet tengeralattjáró menedéknek neveznek, bár lehet, hogy csak a parancsnoki hajó és a torpedók tárolására szolgált. Ez is kiábrándító volt, egyrészt mindössze tán csak 40-50 méter mélyen nyúlt be a hegy gyomrába, másrészt hasonlóan a hazai hasonló elhagyatott honvédségi objektumhoz, tele volt szarva, bár fõleg a vadon élõ kecskék által, akik ugye azért az embereknél kevésbbé regulázhatók. (bár csak alig kevésbbé) Sajnos a patyolat tisztaság csak a szállodák és kikötõk környékére jellemzõ, máshol ahol a természet elvileg érintetlen, a víz partra sodorja az emberek által a tengerbe szórt vizen úszó mocskot. Ha ennyi "PET" palackot gyártunk továbbra is, unokáink nem fognak tudni járni tõlük a tengerpartokon.

25.-én sebességi rekordot döntöttünk. Végre nem kreuzoltunk, hanem jó 5-ös-6-os idõben egy szál génuával raumoltunk A csúcsebesség 10.3 csomó volt, amit nekem sikerült elérnem szerencsés kormányzással, mert amúgy ez a sebesség egy ekkora vízkiszorításos (tehát nem sikló) hajóval elérhetetlen, Árpi nagy bánatára, aki elõttem 9,1-el gondolt rekordot csinálni. (Árpi nagyon ambiciózus fiú, ami csak helyeselhetõ ebben a poétikusan ifjú korban, kár, hogy ez az ambiciózitás nem terjed ki a mosogatásra és a maga után való rendcsinálásra, amik hajón nálam a kifejezetten pozitív erények közé tartoznak) Ennek is megvolt az ára, a következõ kikötõ Palmizan volt ami az erõs szél miatt megtelt menedéket keresõ, nálunk lekvárabb legénységû hajókkal, úgy, hogy amire késõ délután odaértünk, csak nagy szerencsével kaptunk helyet a karély végén horgonyozva. Leraktunk vagy 40 méter láncot, hogy nehogy rávigyen minket éjszaka a szomszédokra az idõ, farral a sziklákhoz kötve álltunk, bocival mentünk reggel ki, ami hibának bizonyult, mert amire átbotladoztunk a tûhegyes sziklákon, majd az erdõn, végiggyalogoltuk a kikötõt, a WC elõtt félórás sor várt, a zuhanyban meg elfogyott a víz.

26.-án behajóztunk egy elhagyatott ültetvényekkel tarkított szigetek övezte csodálatos öbölbe.

A vége annyira keskeny volt a meredek sziklafalak közt, hogy csak egy hajó fért át a szûkületen. Állt is bent egy hajó, kíjjebb meg még kettõ. Nem mentünk be, csak benéztünk ráhozva a frászt az ottlévõkre, hogy netán a nyakukra állunk. Ahol a part kevésbbé meredek, nemzedékek összehordta kõfalak jelezték a mezsgyehatárt, a leromló teraszos mûvelés nyomai idézték azt az idõt, amikor a horvátok halászatból, olajbogyó és fügefa ültetvényekbõl meg kalózkodásból éltek. Mára mindezek helyét átvette a sokkal jövedelmezõbb és teljesen legális kifosztása az erre önkéntesen jelentkezõ túristáknak. Innen Primostenba mentünk. Ez egy félsziget, rajta meseszép óvárossal, a csatlakozó szárazföld a félsziget "nyelén" túl modernebb épületeivel sem olyan randa, mint Mokosica új épületei. Kikötni nem lehet itt, a hajók a város elõtt elterülõ öbölben állnak bólyán, már akinek jut, merthogy az egész Horvát tengerpart az 1200 szigetével agyonzsúfolt kishajókkal. A baj nálunk az volt, hogy hiába tudtunk volna elég élelmiszert vinni, a víz miatt (250 literes a tank)sajnos gyakran kellett beállni olyan kikötõbe ahol édesvíz vételezési lehetõség volt. Nekünk már nem jutott bólya, úgy, hogy macerás helykeresés kezdõdött sötétben, elsõre nem találtunk jó helyet, elszántott a horgony, másodikra sikerült, ami azért volt sürgõs, mert már bejövetelünkkor csattogtak a villámok mögöttûnk (a képen ez itt az ég)

és alig hogy lehorgonyoztunk megjött az "idõ". Becslésem szerint megvolt tizes a szél, az oldalára fektetett hajó egy szál árboccal felkreuzolt a horgonyra, Attila rátett még tíz méter láncot, reggel láttam lent volt mind az ötven méter. Egy hajó elszántott,(felszedte horgonyát és keringett)én is nyugtalan voltam (meg fõleg Attila)mert bórával északkeletire számítottunk, de a keménység legjava délnyugatról jött a zivatarral és pont a sziklás part felé fújt a nyílt tengerrõl komoly hullámokkal.

 

 

 

 

Szerencsére hamar megalmult a nagy szél, Attila lefeküdt, én maradtam horgonyõrségben, hajnali háromra átfordult északkeletre és megnyugodott az idõ, lefeküdtem én is. Másnap J. -al városnézni dingiztünk. Ez J. kedvenc horvát városa, többször járt itt a szüleivel korábban, mindent tüzetesen megmutogatott, nekem kicsit sok volt a mászkálás, de nosztalgiafagyiztunk a kedvenc macedón fagyiárusánál, aki annakidején a kislányának a fagyibabát csinálta és igazi mókusokat láttunk ugrálni a fenyõfákon.. Amikor felszedtük a horgonyt elõtte Árpi lemerült megnézni, a Bruce horgonynak csak a lánca látszott ki a kavicsos fenékbõl, úgy beásta magát. Jó ez a fajta.

27.-én visszamentünk Jezerára. Remek szél volt ahogy kijöttünk Primosten öbölbõl, hogy ne érjünk túl korán haza kihúztunk a szigetek elé a nyílt tengerre és vidáman kreuzoltunk a megdõlt hajóval. Sajnos a délután közepére leállt, de Csabának úgyis kellett mindenféle csillagokat lõni szextánssal, (Csaba egy igen jólnevelt ugyancsak ambiciózus fiú, aki most hajt a legmagasabb tengeri vizsgafokozatra, ehhez kell a navigációs gyakorlat)bevártuk a sötétet. Na a hét csillag helyett csak kettõt sikerült "lelõni" (ennyit a retronavigációról egy sziklákkal, szigetekkel, zátonyokkal zsúfolt tengeren)mert befelhõsödött, majd ismét megtelt a horizont villámokkal, az elõzõ esti példán edzõdve beöltözve motoroztunk Jezera felé. Nem voltunk túl nyugodtak, sehol egy horgonyzóhely, szigetek közt kell navigálni egy 27 lóerõs motorral, ami azért komoly idõben nem sok. De szerencsére pár csepp esõben volt csak részünk és amikor befordultunk a bevezetõ szakaszra és a villámok még mindíg messze cikáztak, már tudtuk nem lehet baj. Még a helyünk se volt foglalt, így kikötöttünk és némi sós kex felhabzsolása után a meleg édesvizes zuhany és az angol WC gyönyörûségeit élveztük. Másnap csak pihentünk, meg a fiúk a naplót írták, ez a legfontosabb, mert ez kell a hivatalos vizsgákhoz. Na én nem sokat fogok ilyesmivel vacakolni Amapolán az biztos. Hajónapló lesz persze, meg benne lesz a lényeg is, de hogy mikor ki volt õrségben (úgyse igaz), meg mi volt az irány, meg a szél és egyéb firlefrancok, na azt már nem. Számomra a hajónapló inkább irodalom, mint szakmunka.

28-án délután elsofíroztam a fiúkat Sibenikbe, ahonnan busszal mentek Splitbe, onnan vonattal haza. Odavissza 80 km, nekem kicsit több volt, mert visszafelé eltévedtem Sibenikbõl kijövet. Hárman maradtunk Attilával, akinél türelmesebb skippert nehéz lenne találni. Nem is tudom hogy lehet tíznaponként más csapattal együtt élni. Én valószinûleg képtelen lennék rá. Másnap mi is összecsomagoltunk és búcsút vettünk tõle meg S/Y(sailing yacht) "Biancától", 29.-én 10:30-kor indultunk hazafelé. Indításkor erõs kemény aritmikus ropogó kopogás hallatszott a gép felõl. Ajaj. Most hagy cserben az öreg autó, ami ilyen szépen elhozott bennünket idáig? Tegnap semmi baj nem volt még vele. Még a sebességváltó fogantyúján is tapintható a kopogás. Ahogy beáll az üzemi fordulatszám megszünik. Tán mégsem akkora a baj. Nem motorhang, mert üresben gurulva nem hallatszik. Fõleg motorféknél szól keményen. Szóval a váltó, vagy a differenciál, esetleg valamelyik féltengely. Ezekkel nem tudok mit tenni itt. Azért J. kitartó biztatására alánézek az autónak, de nincs semmi látható. Autózok tovább. Amikor egyenletes sebességgel 80-90 közt húzunk semmi hang. Tán kitart hazáig. Más reményem nincs. Azért párszáz kilóméter után már nyugodtabb vagyok. Ha ez csapágy lenne, már rég szétment volna és állnánk. Pedig elsõre arra gyanakodtam, hogy valahol széttört egy golyókosár. Most valahol a keresztstabilizátor vagy valamelyik lengéscsillapító szilentblokkjára tippelek. Semmi baj, ettõl elmegyünk hazáig, ha kiverte is a gumit a perselybõl. Ha meg mégis valamelyik féltengely kardáncsuklója, az is ki kell, hogy tartson. Megállunk egy pihenõben folyó ügyeinket intézni. Ahogy ránézek hátulról, mintha kissé lógna a kipuffogódob. Még ez is? Vagy csak ez??? Mindegy húzzunk haza! Gond nélkül vesszük a határokat, (Szlovénián keresztül jöttünk, a Balaton északi partjához, ahol visszafelé is megállunk, így közelebb) Keszthelyhez közeledve a zalai dombságon kanyarogva erõs a kopogás. De nem minden kanyarban egyformán. Mintha jobbkanyarban jobban szólna. És üresben is. Egyszercsak egy huppanó és csilingelés az autó alól. Hoppá, húzzuk a kipuffogót! Na emelõ, aláfekvés. Természetesen van nálam aláfekvéshez rossz lepedõ. A dobot két gumifül tarja. Az egyik elszakadt, (valamikor gondolom amikor indultunk)a másik kiakadt a huppanónál. Még nem reménykedek a biztosban, de nagy a gyanúm ami a kopogást illeti. Nézzük mink van. Drót semmi ami ilyenkor a legjobb megoldás, de korábbi hibakeresésbõl van 2x0,75-ös MT kábel. Remek. Egy nyisszantás, csomózás és jobb mint gumival. A másik gumit meg viszzaakasztom a helyére, a dob áll mint a Katiban a gyerek. És láss csodát indítva, motorfékezve semmi kopogás. Gond nélkül érünk kis balatoni házikóm elé megérdemelt pihenõre, mi és az öreg autó.

A hajózás tapasztalatairól már írtam. Navigáció vagy 500 tengeri mérföldön keresztül alapvetõen GPS és radar alapon, a különféle iránylatok és csillagászati firlefranc csak díszlet. Még pár szó Horvátországról. Hát õk is megelõztek minket. Mi valahogy úgy élünk mint a szocializmusban amikor sorbanálltunk. Beállunk egy hosszú sor végére és marakodunk egymással fél méter elõnyökért. Olimpiától, világkiállítástól, foci EB-tõl várjuk a csodát. Közben ezeket a csemegéket (?) elviszik elõlünk az elõttünk állók.A horvátok meg nyitottak egy ablakot ahol mások állnak sorba elõttük, kezükben lobogtatva a pénzt. Csináltak többszáz kilóméter autópályát sok-, köztük két hatkilóméteres alagúttal és kiépítették a tengerparti túristainfrastruktúrát. Az, hogy csirkefarhátat eszünk, hogy a Magyarországon megspórolt pénzt kivihessük hozzájuk elkölteni az az õ diadaluk. Mindenki barátságos volt velünk és nem gondolom, hogy csak azért, mert az anyanyelvükön köszöntem nekik és köszöntem meg amit vásároltam. A boltokban beszélnek angolul németül, legalábbis olyan szinten, hogy elboldogulunk egymással. Bár nekünk minden drága, de nem volt az az érzésem, hogy megpróbáltak volna "levenni", ami magyarországon egészen természetes dolog a szolgáltatók részérõl a túristával szemben. Mi hagyjuk a gyógyvíz forrásainkat alig kihasználva elfolyni, az istenáldotta termõföldjeinket parlagon, vagy agyonkemizálva, ahelyett, hogy Európa gyógyfürdõnagyhatalmává és bioélelmiszertermelõivé válnánk ezzel idevonzva a nyugati nyugdíjasokat, akik szépen költenek és a zajos tengeri fürdõhelyeket nem szeretik. Persze ehhez ki kéne takarítani Budapestet, meg leszokni a bunkóságunkról, lopási hajlamunkról, ellenséges mogorvaságunkról. Mert az a külföldi aki odahaza elmeséli, hogy átvágta taxis, kocsmáros, hogy amikor kilopták a kezébõl a retiküljét, ellopták autóját a rendõr csak a vállát vonogatta, iskolát teremt.. A rossz hír terjed mint a futótûz. A konkurencia még ráerõsít, az újságok megírják. Egy nemzet "piárját" nem a felkent menedzserek kreálják, hanem az emberek akikkel a külföldi találkozik. És ha azok ellenségesek, haszonlesõk, koszosak, irigyek, mogorvák, erõszakosak, szóval olyanok mint mi vagyunk, lehúzhatjuk a redõnyt, az idegenforgalomnak annyi. De beruházóból is csak a kíméletlen "karvalytõke" jön ide, a dögevõk. Nálunk a szocializmus halálával kialakult a munka tökéletes leértékelése. Pedig csak a munka teremt értéket. Bizony. Ez még akkor is igaz, ha a kommunisták mondták. Az, hogy mindenki megpróbálja "levenni" a másikat, mert aki dolgozik csak áldozat lehet, leveszi állam adóval, munkaadó kizsákmányolással nem fenntartható állapot. Egy nemzet polgárai nem tekinthetik a felemelkedés útjának, hogy a másik állampolgár átverésébõl gazdagodjanak meg. Szóval jelenleg úgy tünik mindenki próbáljon meg a más rovására élni. Még akkor se járható hosszú távon ez az út, ha az úgynevezett elit ebben folyamatosan példát mutat. Meg olyan gazdaságot teremt ahol csak a vállalkozókedvet pusztítja minden jogszabály. Bizony seggfejek irányítják az országot bármely párt került is idáig hatalomra (példának említhetném az utolsó ezer évet is akár) és akkor még jóindulatú voltam, mert mondhatnék gazembereket is. Mi csak szórványban vagyunk erõsek, ha sok magyar van együtt az akaratok kioltják egymást.

Balatonon már jöttünk volna hazafelé, miután "kipihentük" a nyaralást, amikor úgy döntöttem, hogy a kandallóban felgyülemlett papírszametet mág elégetem, mert már az üvegajtó nyitásakor kibuggyan. Nos ahogy meggyújtottam megtelt a ház maró füsttel. Nem szelel a kémény! Ilyenkor az ember elõször elméleteket gyárt. Meleg van (volt vagy 32 fok) nincs huzat pl. meg ilyesmi. Kinézek a kéményre mert van egy gyanúm, amit az táplál, hogy beugrik, a német szembeszomszéd Eberhart mesélte, hogy látta a mikor az ikerszomszédja kéményébe bezúdult egy méhraj. Nos füst semmi nem jön a kéménybõl, de apró pontok repkednek a kémény torok körül. Hát szóval a méhek. Beépítették a kéményt. Mit tegyek? Ha felmászok a tetõre, hogy kipiszkáljam õket, megölnek. J. tanácsolja, érdeklõdjek a polgármesternél, aki tanácsot adhat, van e méhész a környéken, aki segíthet. Nem bízom ebben. Ha van is, mit tehet? Fel se tud mászni oda, csak nekem menne. Ha kijön (ha egyáltalán) bárki is, csak összetöri a cserepeket, ha eszkalálódik a dolog, emelõkosaras kocsi feltúrja a gyepet. Marhaság. Ezt nekem kell megoldani. Próbáljuk meg kifüstölni a rovarokat és kiolvasztani a kéménybõl viaszépítményüket. Sajnálom õket, de vagy õk, vagy én. Hát kinyitott ajtó és valamennyi ablak mellett a továbbra is maró füstben megrakom puhafával a kályhát. Némi reményt nyújt, hogy a kémény tetején idõnként halvány füstpamatok jelennek meg és a repkedõ rovarok sûrûsödnek. Hát növelem a puhafa mennyiséget és valóban a füst fogy a házból, a tetõn erõsebb a füst és a füstgáz hõmérõ mutatója a kéményben (ami a háló fûtését szolgáló hõcserélõ kontrollját szolgálja) megindul felfelé. Mire a füst bent eloszlik, a tetõn meg vastagon gomolyog, ráteszek még kétszer kátrányos lemez hulladékot, amitõl a 120 fokig mérõ hõmérõ kiakad, ki is veszem, nehogy tönkremenjen, a füst meg koromfeketén szabadon dõl a kéménybõl, a házban semmi füst. A méhek azonban kitartóak. Kibújok a tetõnyíláson, hogy óvatosan megfigyeljem õket. A kémény széljárta oldalán lapulnak és ahogy kis erõre kapnak, haláltmegvetõ bátorsággal belezuhannak a füstbe, ami kiöpi õket, lezuhannak a kéményperemre, ahonnan újra pihenni mennek. Vajjon meddig bírják? Mégegyszer berakok egy csomag bitumenes lemezt, a tûz iszonyatos erõs, a hõmérséklet a kályhaajtótól méterekre is kibírhatatlan, a házban is van vagy 50 fok, odakészítek egy tûzoltókészüléket, meg egy vödör vizet, soha nem lehet tudni, ekkora tûz még soha nem égett a saját készítésû tûzhelyemben, de semmi gond. A méhek lassan elfogynak, a kémény mûködik. Estefelé elindulunk haza, vége a nyaralásnak.

 

2007, június 18. hétfõ.

Befejeztem a fenékfestést a hálókabin padlóján. Ha majd kész lesz a bútorozás akkor fogok még egy réteg fedõfestéket rákenni. Most kis szünet következik, elmegyünk Balatonra, majd Horvátországba kicsit vitorlázni.


2007, június 16. szombat.

Annak ellenére, hogy korábban kitakarítottam a hálókabint, mégis por van mindenütt, úgy hogy ma mielõtt nekikezdtem volna a fenék belsõ fedõfestésének, ismét porecsettel sepregetni, plusz porszívózni kellett. A jobb oldallal végeztem, hamar száradt az Epodur vascsillámos festék a hõségben, így ebéd után szokás szerint fél órát szunyókáltam és már pakolhattam is a festett részre a faanyagot és a hõszigetelõ Therwoolin gurigákat amiket jobb híjján ott tárolok, mivel felhsználva is ott lesznek. Ha már a festéknél tartunk. Biztos kíválóak a márkás hajófestékek, de így is piszok drága a magyar festék, nemhogy a duplájába triplájába kerülõ külföldi. Ugyanakkor vettem a fáradságot és utána néztem az összetételnek, sõt konzultáltam a Budalakk ás a Trilakk vezetõ vegyészeivel, akik egy életet töltöttek el festékkeveréssel. Nos állítom, hogy ez a vascsillámos korróziógátló alapozó világbajnok. Kétféle korszerû festék van ami nagyon jó acél hajóra, epoxi, vagy a poliuretán alapú festékek. (Ezek majdnem olyan jók, mint a régi minium volt, ami végül is ólomtartalma miatt volt különösen hatásos és mellékesen környezetszennyezõ, amiért is tiltó listára került) A világ valamennyi festékgyártója ezt variálja. A legfontosabb a technológiai fegyelem. A legjobb festék se ér semmit, ha nem megfelelõ a felület elõkészítése, a páratartalom, vagy a hõmérséklet. Sok évvel ezelõtt egy hónapig festettem a "Tengerész" fenekét (ez a balatonon használt 25-ös jollém, amit szintén én építettem), mert az ozmózis kikezdte, ehhez lecsiszoltam, hígított epokittel gletteltem, csiszoltam és katepoxszal három rétegben lefestettem, mindehhez a hajót az élére állítottam (valamivel több mint egy tonna!) és a nap felé fordítottam, hogy felmelegedjen és minél kevésbbé kelljen higítani a katepoxot. Mindenki esküdött a különféle nyugati csodafestékekre, amikkel három év múlva se jön elõ az ozmózis, nos nekem tíz év után se jött elõ többet. Emlékszem ugyanakkor, hogy kikötöttünk egyszer Lellén, ahol a "profik" kivettek egy hajót a vízbõl és éppen kezdték letúrni a csepegõ szakállas algát egy fa hajó fenekérõl, mi elmentünk kolbászt enni és némi sört magunkhoz venni, nos amikor visszafelé jöttünk éppen fejezték is be az algagátló fenékfestést. Szóval a technológiai fegyelem.

Aztán megcsináltam amit már régen akartam, csak halogattam. Az a helyzet, hogy a cockpit hátsó részén van egy magasítás, hogy a hálókabinban meglegyen az ágyak felett lábnál is a kényelmes fekvõmagasság. Ezen fent állva lehet kormányozni is. Szóval pont a kormányállás alatt huppogott a lemez. Nem nagy ügy, nem egy mûanyag hajón jártam ahol az egész deck horpadozott alattam, 3-as acéllemez biztos nem szakadna be az én súlyomtól, de engem idegesített, ezért ma behegesztettem alá egy keresztbordát. Ehhez mindenféle trükkökkel és olajemelõvel alúlról- felülrõl kinyomkodtam egyenesre. Na most huppogjon ha tud! Ja és kigyomláltam a paradicsomágyást, meg megkaróztam és felkötöztem mert szépen nõ az ültetvény. Kíváncsi vagyok mikor fog teremni.


2007, június 15. péntek.

Lementünk múlt héten a Balatonra és ottragadtunk. Az a helyzet, hogy annyira jó volt, hogy nem volt kedvünk hazajönni. Nyugdíjasnál, munkanélkülinél (J. az) már csak így megy ez. Mondjuk volt dolog is, vagy másfél hónap alatt méteresre nõtt a fû ( meg amit még annak nevezek, az a helyzet, hogy ez az õsnövényzet, mindenféle vadvirágokkal, amit idõnként legyalulok a fûnyíróval) a kertben, meg két év után olajat cseréltem a VW-ban, sõt le is mostam, amit nagyjából félévente teszek, sövényt kellett nyírni, de a többi tiszta élvezet, sõt egy napot a Szilágyiék hajójával vitorláztunk is Füreden kíváló szélben. Kellemes volt három év után ismét hajó kormányrudat fogni a kezemben. Még úsztunk is egyet amit ritkán teszek, ellentétben ifjúkorommal, amikor állandóan pacsáltam, most a 26 fokos vízbe is csak vonakodva mentem bele, valahogy más lettem. Bicikliztünk, sétáltunk, gyönyörködtünk a kert lakóiban, a tûzrakó hely közelében pannon gyík napozott,

volt kb 25-30 centi hosszú,

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a Judit sziklakertjében új csodavirágok pompáznak, a déli ablak elõtt,

amikor építettem a házat, az eresz aljába ahova odalátunk az étkezõasztaltól csináltam egy mesterséges odut, most éppen szürke légykapó pár eteti benne szorgalmasan fiókáit. Szóval semmi hajóépítés, csak a henyélés, szégyellem is. Tegnapelõtt jöttünk csak haza, tegnap csak kiugrottam a hajóra, mert mindenféle intézni-, vásárolnivaló volt., de ma már munkanap lesz (most reggel 7 óra van ).


007, június 6. szerda.

Tegnap és ma megcsináltam a padlódeszka tartókereteket és behegesztettem õket a hálókabinba a fenékbe. Egy régi forgácslap darabból kivágtam ideiglenes padlódeszkákat és beraktam, így végre lehet járkálni anélkül, hogy a bordákon bukdácsolnék. Nem volt veszélytelen, mivel a szintkülönbség a cockpit ajtó és a fenék közt kb 1,30m így beraktam egy két éve lomtalanításkor kukázott roncs hokedlit lépcsõnek. Ráadásul ez ugye a ferde fenéken mindenféle staflikon billegett. Na egyszer amikor ráléptem teljes súlyommal, se szó se beszéd rapityára tört alattam, szerencse, hogy nem töt el valamim. Most 95 cm mélyen van a masszív padlódeszka és az idei lomtalanításkor zsákmányoltam egy remek masszív hokedlit provizórikus lépcsõnek. Holnap folytatom a takarítást, már elõre köhögök ha a porra gondolok, van még bent vagy tíz kiló, mert amit két éve a cockpitban fúrészeltem, fát vasat, bakelitot, annak egy része behullott az ajtónyiláson, plusz egy rakás nyárfaszösz amit a szél behordott. Viszont továbbra is mámorító érzés, hogy munka végeztével istenien lezuhanyozhatok és nem úgy megyek haza, mint egy koszos csavargó idáig két éven keresztül.


2007, június 4. hétfõ.

Kivágtam ma három ablaknyílást a hálókabinban. Sikítót használtam, meg vidiás dekopírfûrészt. Olyan meleg volt, hogy csak egy gatyában bírtam, aminek az volt az ára, hogy izzadt testemet belepte a vaspor, és amit a sikító fröcskölt rá, még bele is égett a bõrömbe. Viszont a munka végeztével királyi módon lezuhanyoztam a headben, ami mindenért kárpótolt. Egy hajó, amin mûködik a fürdõszoba és nem csak úgy ideiglenesen, hanem ahogy kell, azért már mégiscsak valami. Szerencsére a vaspor nálam nem jelent olyan gondot, mint a P. hajóján, ahol a tikkfa decken egy szemcse elég, hogy nagy rozsdafolttal csúfítsa a fedélzetet. J. korábban javasolta, hogy legyen Amapolán fa a decken, de egyrészt megfizethetetlenül drága lenne, másrészt rendkívül kényes és nehéz lenne szépre megcsinálni. Kétségtelen a tûzõ napsütésben nem lehet majd a forró lemezen mezítláb járni, de egyébként se nagyon szoktam, mert igen könnyû belerugni valami veretbe. Rozsdavörösre lesz festve valami csúszásgátló adalékkal és passz. És ha lecsöppen az olaj, kifolyik a spannerbõl vagy a kormány láncból a zsír vagy pofára esik a vajaskenyér nem kapok szívszélhüdést, hanem lemosom. A két ablak a hátsó felépítményen a tervezettnek megfelelõen került be, de kivágtam egy testablakot is a tükrön. Ez az egyetlen testablak, sokat is spekuláltam rajta, amíg rászántam magam. Nem a statika miatt, az enyhén domború tükör 4mm vastag és sûrûn bordázott, egy 28 X28 cm-es ablak nem gyengít rajta számottevõen, (különösen, hogy kap egy belsõ ráhegesztett szögvas keretet) hanem, mivel kb mindössze 60cm-el van a vízvonal felett, fokozott gondosságot igényel az elkészítése, pl. belülre kell csináljak egy teljesen vízzáró fedlapot, ami ha netán az ablak betörne, akkor is megakadályozza akármekkora hullám esetén is a víz behatolását. Az üveg kétrétegû thermopán, egy -egy réteg 6mm vastag, elvileg ekkora felületen nincs az a hullám ami betöri, de biztos ami biztos. A tengeri hajókon amiken dolgoztam annakidején az üveg volt vagy 15mm-es mégis volt belül még egy rácsukható páncél fedõ. Ez az ablak amúgy azért lett, mert eredetileg a headbe terveztem egy elõrenézõt, de aztán helyette csináltam egy nyitható felülvilágítót, ami jobban szolgállja a fény bejuttatását és nem mellékesen levegõzhet is a fürdõ. De megmaradt a drága üveg és végül is nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy legyen egy olyan ablakom, amin keresztül az ágyban fekve kényelmesen kitekintgethessek a hajó mögé. Ez amúgy rossz idõben horgonyozva kifejezetten megnyugtató lehet, hogy nézhetem nem jön e felém a part.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amapola.blog.hu/api/trackback/id/tr53312987

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.