Tehát ott tartottam, hogy augusztus 6.-án szombaton bekanyarodtunk a rácalmási bejáróba. Vadregényes part, magas víz, sebes szembeáramlás. Kicsit meg is lepett ez utóbbi, mert arra számítottam, hogy a fő meder széléhez hasonlóan gyenge lesz az áramlás. De erről szó sincs. Alighanem az a helyzet, hogy a felső bejárat tölcsér alakú, sok vizet gyűjt, ami összeszorulva a keskeny ágban felgyorsul. Bizonyos szempontból szerencsés is, mert annyira azért nem gyors, hogy nehéz legyen legyőzni, viszont miután tapogatódzva keresem azt a bizonyos fenékküszöböt aminél esetleg fennakadhatunk, a fenékhez mérten egészen lassú menetben is megfelelő a kormányhatás, mert a vízhez képest viszont robogunk.
Át is mentünk gond nélkül a zátony felett, örvénylő vizet hagyva magunk után.
Gond nélkül érkezünk Rácalmás kikötője elé.
Hüm...de miért ilyen üres? Senki nem köt itt ki? Errefelé nem laknak hajósok? Horgász ladikot többet is láttam bejövet, kikötve, meg használat közben is, de mire ez a monstre kikötő, ha senki nem használja? Ha ez így megy akkor én rákötni se merek, ki tudja mi lehet az ok? A rejtélyen töprengve horgonyt dobok a szigetre vezető hídtól nem messze egy ki szigetecske alatt. ( a képen látszik, hogy milyen piszokul szabálytisztelő vagyok, még a fekete gömböt, ami a horgonyzást jelzi, is felraktam, pedig alighanem én vagyok az egyetlen aki használja)
( erről a helyről később ki fog derülni, hogy nem volt a legjobb hely, de ez még arrébb van) Amikor előzetesen tudakozódtam a rácalmási viszonyokról, jelentkezett leslie hun olvasóm, aki helyi lakos és ellátott tanácsokkal, többek közt megadta a helyi hajós és horgász egyesületek vezetőinek telefonszámát. Most felhívom a hajós főnököt, megkérdezni, hogy nem vagyok e itt útban valakinek, bár semmi nem tiltja itt a horgonyzást, de nem szeretnék ellentétet senkivel, ez itt Magyarország, ahol mindenkinek szerzett jogai vannak, melyek erősebbek a törvénynél, jut eszembe megboldogult Rehák Balázs barátom aki a "Bagó"-val lehorgonyzott Harta előtt a meder szélén éjszakázni, mire megjelent egy horgász csónakkal, hogy takarodjon innen, ez az ő helye. Megnyugtatnak, hogy ha csak nem állok be a sójába maradhatok amíg jólesik. Ez jó hír. Mondjuk az hamar kiderül, hogy a hely egyáltalán nem egy ideális horonyzóhely. A képen bal oldalt látszó mini sziget, mely félúton van a kikötő és a túlpart közt, maga alatt a sebesen áramló vízben erős turbulenciát kelt, mely folyamatosan lengeti a hajót a horgonyláncon. de bízom a láncomban és a 37 kilós Rocna (koppintás) horgonyomban. A kikötő pontonra nem merek ráállni, igazából nem vonz az sem, hogy ha elmegyünk a hajóról a városba, minden lődörgő bejöhet a hajóra ( akkor még fogalmam se volt, hogy a kikötő milyen szinten van kulcsra zárva), az állatok meg kimehetnek szabadon kószálni, engedélyt se kértem rá, hogy rákössek, a parthoz közelebb meg csónakkal kijáráskor kitapasztaltam, hogy rendkívül legyengül az áramlás, ha átállnék oda és fúj egy erősebb keresztbeszél, egyből kiteszi a hajó farát a kormánnyal hajócsavarral a kövekre, ez a lehetőség nem vonzott. Szóval a helyet jobb híján megfelelőnek ítéltem.
Ezzel nagyjából el is ment a nap, táplálkozás ( J az első napokban egyfolytában főzött, szegényre ráparancsoltam, hogy kapcsolja ki az otthoni hűtőszekrényeknek legalább a felét ha már eljövünk, egy csomó mélyhűtött anyagot amit a fene tudja mire, tán háborúra tartalékolt most bepakolt a hajó hűtőbe, de miután ez csak normálhűtő, neki kellett állni feldolgozni és elfogyasztani mielőtt ránkrohad, három napig zömmel virslit ettünk főzve és sütve, mert abból " mindig kell tartalék" alapon volt vagy 5 kiló lefagyasztva), a szokásos molyolás, olvasgatás és kutyasétáltatás mellett. Folyt. köv. holnap.
