Szóval ahogy mondtam a hajókarbantartás nem túl látványos és határozottan babramunka. Meg az az igazság, hogy én is belassultam. Közben minden egyebek voltak, Rezsőt, ígéretemmel ellentétben, mégiscsak elkísértem utolsó útjára, sőt beszédet is mondtam, mielőtt rácsukták volna a márványlapot. Előző nap összeállítottam mit is akarok mondani, persze aztán nem pontosan ezt mondtam, mert egyrészt utálom ha valaki kizárólag papírból olvas, másrészt közben elkalandoztam, ahogy eszembe jutottak dolgok, de többen odajöttek ismeretlenek utána, hogy jó beszéd volt, talán nem udvariasságból mondták. A papíron ez volt:
7 éve volt annak, hogy megfogadtam, soha többé nem megyek temetésre, csak ha engem visznek. Jóbarátaim fia, akit láttam felnőni, harmincegynehány évesen halt meg pilótabalesetben, olyan megrázó volt, hogy nem tudtam megszólalni és egyszerűen nem tudtam mit mondani a szüleinek. Azt mondtam én többet soha... azt a tehetetlenséget, a halál tényét a visszafordíthatatlant a megváltoztathatatlant... nem én.. soha többet nem akarok ezzel szembesülni, nem tudom elviselni, elmenekülök előle, nekem nem megy.
Megszegtem az ígéretemet, itt vagyok ismét egy jóbarát temetésén. Szerencsém volt, egy héttel azelőtt, hogy elaludt örökre, még beszélgettünk, ittunk egy kis vörösbort és nevettünk a halálon. Akkor, korábbi elhatározásomhoz híven megígértem a Rezsőnek, hogy nem fogok eljönni a temetésére. Cserébe ő is megígérte, hogy nem fog eljönni az enyémre. Ő már biztos betartja az ígéretét. Világ életében szavatartó ember volt. Hogy én miért is vagyok itt mégis, mindjárt elmondom.
Több mint 30 éven át voltunk barátok, melyet a magam részéről mindig megtisztelésnek éreztem. A közös munkahely hozott minket össze, ott egy közös barát, akinek a temetésén szintén én mondtam búcsúztatót, az volt életemben az első, ez meg a második ilyen beszéd, azóta eltelt 30 év. Szóval amiért megszegtem az ígéretet és nem menekültem el önző módon, a magam fájdalmát csillapítandó a mai megjelenés elől az nem az elhunyt barát iránti érzés átértékelése, nem a beletörődés, nem a belenyugvás, hanem az ittmaradottak iránti mondanivaló. Rezsőnek már teljesen mindegy ki van itt, mit gondol, hogy én mit mondok, mi mindent elmondtunk egymásnak, hálistennek még időben, amikor még nem volt késő. Azt mondom mi ezt jól csináltuk. Amúgy ő mindent jól csinált, rengeteget tanultam tőle és nemcsak azt, hogy ha teheti az ember ebéd után aludjon legalább egy órát. Nem csinált ő nagy dolgokat, nem faragott szobrot amit a következő rendszerváltásnál kivágnak a szoborparkba, nem írt verset amit törölnek majdan a középiskolás tankönyvekből, nem mutogatták állandóan képernyőkön, bár ott is előfordult, csak.. és ezt nagyon idézőjelben mondom ezt a csak-ot, mindig tette a dolgát pontosan és tökéletesen. Ő volt a legnagyobb kisember akit idáig életemben megismertem. Mindenkinek segített aki hozzá fordult és nem tudok olyan emberről aki ne szerette volna. Számomra ő volt a mintapolgár. És ennél nincs nagyobb elismerés a világon, bár neki soha nem fognak szobrot állítani, ellentétben azoknak akiket még holtuk után is kivont karddal lóháton mutogatnak az utókornak, szeretni vagy gyűlölnivalóként attól függően, hogy ki melyik hazának a hazafia éppen. Rá soha senki nem fog haraggal emlékezni. Élete tiszteletreméltó, halála irigylésreméltó, mi akik itt állunk csak vágyakozhatunk rá, hogy ránk is így emlékezzenek és távozásunk az életből ne legyen keservesebb mint az övé. Ezért hát senki ne őt sajnálja, mert rajta nincs sajnálnivaló, az történt vele, mint előbb-utóbb mindenkivel aki megszületik. Neki szerencséje volt, ő az "utóbbot" húzta, a teremtő hosszú élettel jutalmazta és ő ezt kiérdemelte. Kitette a pontot az élet végére, úgy fejezte be ahogy mindent amihez hozzáfogott, a legtökéletesebben. Szóval ha valaki most sajnálkozik, az ne őt sajnálja, hanem magát, magunkat, akik itt maradtunk nélküle, akiknek hiányozni fog, akiknek nap mint nap eszébe fog jutni, de kár, hogy nincs itt segíteni! Befejezte a rólunk való gondoskodást, kiről többet, kiről kevesebbet, kinek nagyon fog hiányozni, akinek meg csak a postáját hozta fel a levélszekrényéből annak kevésbé, de mindnyájunkban él majd az emléke amíg élünk, mert aki ismerte az nem fogja elfelejteni. Akik élünk próbáljunk példát venni róla és azt se feledjük, hogy pár jó szó az élőnek többet jelent mint koszorú és cirkalmas gyászbeszéd a holtnak. Azt a nagyanyám mondta "élőnek élő, hótnak hót a barátja". Szóval törődjünk az élőkkel! De ne feledjük a holtakat! Ha fáj most még az emlék, majd az idő gyógyítja, de amíg emlékszünk rá addig itt lesz köztünk, azt meg boldogult anyám mondta, "csak az hal meg akit elfelejtenek". Nos ő még sokáig fog emlékeinkben élni. Rezsőkém amíg én élek biztos nem felejtelek, Isten veled barátom.
Azóta is szinte minden nap esik az eső, a temetésen épp csak egy kicsit szemerkélt, még az ég is siratja öreg barátomat. Ma kihasználtam, hogy délelőtt kiderült az ég és gyorsan felszereltem azokat a fadarabokat, amik már napok óta készen várják, hogy a helyükre kerüljenek, most örülök igazán annak, hogy megteremtettem a különféle fedett helyeket a ház körül, ahol dolgozhatok esőben is, ezek is ott készültek.
Látszik, hogy a nagyja, alul a gunwale (aki régi olvasó tudja mi az aki meg nem az googlezzon) még hátra van, csak a fartükör felett van készen.
Az elsőre elrontott kapaszkodót is sikerült rendesen kitatarozni.
