A lányomnak egy új bőrfestési eljárást dolgoztam ki, most azt tesztelem, hogy az izzadtságot mennyire bírja. Sima víz nem oldja, ha estére a homlokom nem lesz tőle barnább mint amilyen korábban volt a naptól, akkor jól működik a festék.

Merthogy továbbra is kutyameleg van, ami azt hiszem a "kánikula", az meg a latin "canis" kutya szóból származik, valamiféle kacifántos szóelemező levezetéssel. Mindenesetre hiába lógatom a nyelvem mint a kutyák, nem hűsít, alighanem az ember nem párologtat a nyelvén keresztül. Ahogy valószínűleg a macska se, éjjel kint virizsol (ezt a szót se tudom honnan lett, de anyám használta amikor valaki nem fért meg nyugodtan a seggén), napközben meg idebent a hűs szobában alszik "kezével" takarva a szemét, hogy a fény ne zavarja.

Na de vissza az elmúlt napokra! Kedden végre beszereltem a generátort, beindítottam a motort, folynak a töltőáramok, forog a hajócsavar, remélem végre sikerült túllendülnöm a meghajtás megoldásán. Szerdán fél négykor keltem, hogy kiérjek Kelenföldre a hétvalahánykor induló gyorsvonathoz, amivel Siófokra utaztam. Akik nálam voltak régi osztálytársaim, azokkal most Siófokon találkoztunk, egyikünk Pető Vili ott él és ott van egy Füke 32-ese ( http://www.fukeyacht.hu/fuke_32.php ), arra kaptunk meghívást. Nem hittem volna, hogy még egyszer a Balatonon fogok vitorlázni, pontosabban azt se nagyon hogy egyáltalán elő fogok rajta fordulni. Mondjuk a "vitorlázás" azért sokat változott már az alatt a 15 év alatt is amióta otthagytam a tavat. Annakidején nagy szégyen volt, ha valaki kint hagyta a puffereket, manapság nem ritkaság aki  6-8, a hajó mellett vonszolt fenderrel motorozik a tó közepén. Az is ritkaság már, hogy egy hajó felhúzza mindkét vitorláját, általában egy génua amit kiteker a sportos vitorlázó, miközben motorozik, a grósz békésen pihen bezippzározva a lasyjackbe. Ez régen csak a fűzfői öbölben volt divat, de úgy tűnik elterjedt az egész Balatonon. Ami a nagyszerű volt azon kívül, hogy barátokkal töltöttem el vízen három napot, hogy végre nem nekem kellett kitalálni merre megyünk, mit húzunk fel (nos a kor szellemének megfelelően többnyire  génua kitekerve, vagy az se), hogy kötünk ki, ki mit csinál, szóval UTAS voltam. Tudjátok van a dal a "Popeye a tengerész" dallamára

A hajón vendég vagyok

Furt a decken hasalok,

A lépteim alatt dübög a deck

Hülyéket kérdezek!

Gondosan vigyáztam, hogy a legritkábban kerüljön rá a sor, hogy kormányozzak, időnként futólag célzást tettem rá, hogy nemelehetneesetlegagrósztis, de amúgy élveztem a vizet, a napfényt a társaságot, merthogy mint megtudtam amikor a lányom felhívott és elkezdte énekelni, hogy "happy birthday papa" szerdán lettem hivatalosan 70 éves. (bizisten teljesen kiment a fejemből, pedig J pár napja még figyelmeztetett is, hogy pont aznap megyek Siófokra) Az ember szülinapján ha amúgy szokása szerint kerüli is az ünneplést legalább ne dolgozzon, pláne ne a hetvenediken! Most megyek dinnyét enni, folyt.köv.

15:11 Hú, kimentem tenni-venni, de visszamenekültem a szobába a napról, ez már nem a 71 éveseknek való. (Három napja még csak-csak, akkor még csak 70 voltam, de most...) Áll a levegő, perzsel a nap, de mondja a "mete", hogy jön az eső, zivatar, viharos szél, szóval kiszedtem a motort, benzintankot a munkacsónakból amivel tegnap hazajöttem a szigetre a túlpartról és leponyváztam a csónakot. Na ettől a semmi munkától még a homlokomra kötözött, 2 mm vastag próbadarab is átizzadt. Inkább irkálok nektek. Miután mint szüli- és posztszülinapos, kerültem minden testi erőfeszítést a Balatonon, a fényképezőgépet is lusta voltam elővenni, majd lesznek képek is, ha a többiek akik egyfolytában kattogtatták az okostelefonokat átküldik az anyagot. Addig ez az egy van amit én csináltamaz öt órai ébredés után a napfelkeltéről. A cockpitban aludtam szabad ég alatt, eltekintve az esti őrületes ricsajtól amivel az aranypart karaokézó, diszkózó ifjúsága múlatja az időt, kifogástalan volt az elhelyezés, amúgy engem a zaj sem zavar, a kemény fekhely se, ha lefekszem alszom mint a bunda. De azért nincs az a pénz amiért Siófokon laknék. Pedig hatalmas nosztalgia fűz a városhoz, 1966-ban itt szálltam először kalózba ( http://www.fukeyacht.hu/kaloz.php )  és ekkor dőlt el, hogy a vitorlázás, tágabb értelemben a hajózás jegyében telik majd el az életem. Sokminden van ami azonban azóta úgy változott a Balatonon, hogy nekem egyre kevésbé tetszik. Előrebocsájtom, minden öreg azon nyafog, hogy semmi se olyan jó mint régen volt és ez alól én se vagyok kivétel. Tehát bármennyire is próbálom lehántani a megállapításaimról a szubjektivitást alighanem jócskán nem fog sikerülni. Szóval valamikor  olyan volt a tó, hogy az ember beült egy hajóba, ment ahova akart (vagy a szél vitte), ott kikötött, felverte a sátrát ha nem volt elég hely mindenkinek a hajóban aludni, fát gyűjtött a bogrács alá, megfőzte a pörköltet, eltakarította másnap a szemetét és tovább ment. A kikötőkben volt hely és azt a kevés hajót ami a Balatont vasalgatta két kilométerről felismertem, Ott jön a "Daru" (szegény Garas Dezső vette meg, felújíttatta a Baka Attilával, de aztán eltűnt a hajó) a gaffos grószával, az meg ott a "Tramontana" már 3-as szélben is fekszik, azok meg a piaristák, (vagy bencések?? mindenre már én se emlékszem) túráznak a csillagképekről elnevezett kalózaikkal, elől a "Fiastyúk" 15-ös jolle vezérhajóval. Mind a hajóknak, mind a kikötőknek, mind mögöttük a falvaknak, városoknak arcuk, illatuk, bukéjuk volt, az ember ismerte, szerette, vagy nem szerette, nem ez a lényeg, de volt valami ami megkülönböztette őket egymástól. Mindenki ismert nagyjából mindenkit, kevesen voltunk és a szokásaink is kedvesebbek voltak. A tizenévesek magától érthetően tegezték vissza a hetveneseket, hisz egy "család" voltunk, a hangulat baráti, figyelmes volt. Mi még azoktól tanultunk vitorlázni akik az arisztokrácia árnyékában nőttek fel és bár sok minden rosszat is el lehet mondani azokról, de valahogy nem volt sikk az a parlagi magyaros pökhendiség, amibe ma lépten-nyomon beleakad az ember a vízen IS. Ide azért beszúrok egy történetet, magamat cáfolandó, amit a "Pempő" mesélt. Mert én még amikor a Mahart sc-be igazoltam, klubtársa voltam Szabó Imrének, alias "Pempőnek" és életem egyik nagy élménye volt, amikor elmentünk Kesztehelyre kalózzal Helikon kupára és mint legénységének sokat mesélt a régi Balatonról. A siófoki  Jacht Egyletnek leginkább arisztokrata tagjai voltak. mint említém akkoriban minden "jachtos", birtokoljon 15-ös jollét, vagy 30-as scherenkreuzert, tegeződött. Nos a siófoki pék, tehetős ember,aki hajnalonta maga hordta szét az üzletekbe az éjjeli sütést, jelentkezett felvételre az egyletbe. Alaposan megtárgyalták a dolgot és elutasították a jelentkezését, azzal az indokkal, hogy hogy nézne már az ki, ha a hajnali sétáját végző gróf klubtársnak leszólna a bakról a lisztestenyerű pék, hogy " Szervusz kedves Pista bátyám!" ? Na akkor eszembe jutott még egy Pempőmese.  A kikötőkben nem volt divat parthoz állni. Ha valaki megérkezett Siófokra, vagy Földvárra, ledobta a horgonyt a kikötőmedence közepén (most próbálná meg!) és kiabált "bocit!!" És akkor a parton lézengők közül valaki csónakba ugrott (ahogy Pempő mesélte ő is ilyen suhanc volt) és kievezett az uraságokért. Na visszatérve az én múltamat idéző időkre, az új idők szele elfújta ezt a fajta kivagyiságot (igaz a legújabb idők ahogy nézem szeretnék visszafújni), maradt a baráti tiszteletteljes légkör. Amikor két vitorlás találkozott lobogó megbuktatással köszöntek egymásnak és tavasszal az első vízreszállások idején még hangos hármas üdvözléssel is, valahogy úgy, hogy amikor elmentünk a"Kishamis" mellett az "Orionnal", akkor kórusban kiáltottuk, hogy "hamis, hamis, hamis", mire ők azzal válaszoltak tréfásan, hogy " Philips, Grundig?, NEM  Orion!!" Marosi Enoch klubtársam mesélte még a régi időkről, hogy amikor a grófnét kivitték a Kishamissal, akkor fehér hosszúnadrág, sötétkék blézer, nyakkendő, sapka volt a kötelező és amikor már kint voltak a kikötőből, akkor a grófné kiadta az ukázt, hogy "Messieurs vous legere", AKKOR lehetett levenni a zakót és a nyakkendőt. Na csapongok itten, de a lényeg, volt egy hangulat a 60-as, 70-es években, amit én a proligyerek szerettem. Aztán változtak az idők, mostanra telezsúfolva minden kikötő nagyjából egyforma arctalan hajókkal, sokuknak neve sincs, az emberek többnyire úgy mennek el egymás mellett, hogy oda se biccentenek egymásnak, az "én időmben" a lehordott gúnyáinkban vitorláztunk, a minél toplákabb volt a sikk, manapság ha nem Nikeba vagy öltözve kisebbségi érzésed lehet Balatonfüreden kikötve. Ott kezdődik, hogy alig találni kikötőhelyet, ha mégis, azonnal megjelenik valaki pénzt szedni, a parton meg minden olyan világsztenderd lett, ha tudod milyen érzés kikötni Görögország bármelyik kikötőjében és kisétálni a városba, végigmenni a turista "elefántcsapáson", akkor azt is tudod hogy néz ki Balatonfüred. Mindazonáltal istenien éreztük magunkat, a Balaton közepén mindez alig izgatja a magamfajtát, a többieket meg amúgyse érintik ezek a nosztalgikus dolgok. Azért van ami állandó Siófokon is. Volt klubom a Vízügy SC klubházai (felső és alsóház) semmit nem változtak. Körbe tombol az építkezés, de a vízügyi üdülőn, amelynek korábban a "felső" ház is része volt egy négyzetcentiméter se változott. Ennek a története a következő. Valamikor itt tó meder volt. De bővítették a kikötőt, amihez kotorni kellett, a kiemelt anyaggal feltöltötték a part ezen részét, ez még a Dégen Imre korszakban volt, amikor a Vízügy állam volt az államban és cserébe a feltöltött részen felépült a vízügyi dolgozók üdülője. Itt kezdtem vitorlázni. Aztán jött a "minden vállalati üdülőt SZOT üdülősíteni" korszak, az üdülő csak úgy maradhatott Vízügy kézen, hogy leválaszthatatlan része volt a sportegyesület. De ennek a időnek is vége lett, a lezser szabadszájú és furcsa szokásokkal terhelt vitorlázó népség szúrta a szemét az üdülőben megérdemelt pihenésüket töltő egyre fontosabb elvtársaknak, a klubházat egy kerítéssel és a mellé ültetett sűrű tujasorral leválasztották az üdülőről, ezzel és azzal, hogy így az üdülővel közös vízpartját is elvesztette, barátságos gettó jelleget kölcsönözve neki. Szerencsére akkoriban adta fel a Halászati Rt a kikötő bejáratánál lévő telepét, ezt a lepukkadt tanyát vette át az egyesület "ingyér" az akkoriban könyvjóváírásnak nevezett módszerrel, ebből lett az '"alsóház". Na itt nem változott semmi. A hajnali kelés, pipere, reggeli után lesétáltam az üdülő vízpartjára (na már nem vízügy, most már NÉBIH üdülő, jelentsen ez bármit is), leültem arra a padra mire először 49 évvel ezelőtt, aztán később "azzal a lánnyal", aztán még később meg azzal, aztán még annál is később stb. itt nem változott semmi. (na jó én meg a lányok biztosan) Korán van még, az üdülők most fordulnak a másik oldalukra, egy  duci hölgy akarja csak bepótolni a bepótolhatatlant némi tornával és sztrecsinggel, a víz sima, a korai nap még nem perzsel csak simogat, apró halak pattognak ki a vízből, majd egy nagy csobbanás, rabol a balin. Vagy egy órát mélázok itt az emlékeken, aztán visszasétálok a kikötőbe. Az "alsóházban" nyitva a "Luxi" műhelye, ide benézek. Luxi, igazi nevén Lukács Alexander intézménye a kikötőnek. Műhelye pontosan ugyanúgy néz ki mint 40 éve, a lepukkant bódé, mellette a vedlett klubházzal pontosan azt a színt képviseli a kikötőben ami nekem oly kedves, de tőle pár méterre már dübörögnek a gépek és a korábban hasonló stílusú MVM és OKGT klubházakat is eltörölte a föld színéről a mindent felzabáló tőke.  Ez most olyan kommunistásra sikeredett, de nem tudok mást mondani amikor beülve a 100 éves műhelyfotelok egyikébe, hallgatom a történeteket, hogy szerezték meg ügyes emberek százötvenmillióért, hogy buktak bele, hogy vette el a bank, hogy szerezte meg a banktól más ügyes ember kevesebbért és szerzett hozzá ötszázmillió euspénzt, gyanítom ez a kis nosztalgiatelep se kerüli el a sorsát, vannak jelek. pl kedves történet, hogy korábban amikor minden az államé volt és nem számítottak a telekhatárok, a műhely fölött volt egy, a szomszéd épülethez tartozó levegőben kanyargó lépcső, mert csak azon lehetett megközelíteni az akkori épületre ráépített emeletet. Jó kis gány megoldás, de működött vagy 30 évig. Na most, hogy azt lebontották, az új tulaj kitalálta (ügyes ember lehet, ha tudott félmilliárdot szerezni ), hogy miután a lépcső a szomszéd ingatlan felett kanyargott s az ez ellen nem emelt kifogást, így elbirtokolta a lépcső alatti területet, ezért a telekhatár kitolódik a cikkcakkos lépcső takarta területre. Na ilyen szép történeteket hallgatok reggel Siófokon a Luximűhelyben. Amúgy ide nem ám, hogy akárki bejárhat. Van aki benézhet az ajtón, van aki be is jöhet, van akinek fogadják a köszönését és vannak egészen kiemelt személyek akik le is ülhetnek. Engem, azon túl, hogy 20 év után olyan is felismert és a nevemen köszöntött, akinek én, bár arcról ismerem, szégyenszemre a nevét elfelejtettem, hellyel és kávéval kínáltak. Na ennél nagyobb elismerésre én már életemben nem is vágyom. Sajnos a műhely falán régi meghalt jóbarátok fényképe is látható, akikkel korábban itt beszélgettünk, de hát memento mori! Hogy vidámsággal folytassam, jön a Pomucz Tamás ( http://pomucz.hu/ )a reggeli kávéjára, tréfálkozunk, rajta, hogy ő milyen fiatal még, mesél egy viccet a korosztályunkról. (Luxi is '45-ös, csak nem úgy öregszik mint én, olyan fokozatosan, hanem egyszer megöregedett 20 éve és azóta nem változik)

Ötödik érettségi találkozóra szervezkednek az öregdiákok. 

-Hova menjünk?/ Menjünk a Makkhetesbe!/ Miért?/ Mert ott dögösek a felszolgálócsajok.

20 éves találkozó.

-Hova menjünk?/ Menjünk a Makkhetesbe!/ Miért?/ Mert ott jó a kaja.

50 éves találkozó 

-Hova menjünk?/ Menjünk a Makkhetesbe!/ Miért?/ Mert ott szélesek az ajtók, befér a rokkantkocsi.

70 éves találkozó 

-Hova menjünk?/ Menjünk a Makkhetesbe!/ Miért?/ Mert ott még nem voltunk...

Na mára eleget írtam, ha lesznek képek majd mutatom. 

Mindjárt hat óra, dörög az ég, jön az idő amit megjósoltak.

Vasárnap, 17:42 Nem nagyon csordogálnak a képek, kettő jött egyet beszúrtam fentre, ez meg a Pető Viliék reggeliző asztalánál készült Bendegúz kutyával, aki egy gyönyörű puli.