Komáromban ülök a bábolnai pék/cukrászda boltban. Percenként 6 Ft-ot van képük kérni a wifiért, ha sokáig tart a blog beszerkesztése fizetek és kiülök a parkba, oda is ki kell érnie a netnek. Nyomom az előző napokat pendriveról.

Augusztus 19. Kedd.

9 óra után néhány perccel indultunk Neszmélyből. Kifizettem amit a villanyóra mutatott, meg a múzeumi belépőket, bár korábban Tibor, a Zoltán alapítvány helyi képviselője nagyvonalúan felajánlotta, hogy nekünk ingyen van a múzeum, de én semmi esetre se akartam lejmolni, legszívesebben inkább támogatnám a hajósmúzeumot. A legnagyobb támogatás az lenne, ha sereglenének ide a turisták és bőségesen költenének, de ehhez sajnos 1. túl szegények az emberek, 2. Akinek van mit a”tejbe aprítani”az inkább külföldre megy, hiába a központilag is erőltetett fenenagy nemzeti öntudat. Pedig így a folyón hajózva megannyi csoda amit látunk, Magyarország többet érdemelne, de a tettek helyett csak szavak vannak. Tőlem öregembertől már nem telik sok, de otthagytam Neszmélyben mintegy 30000 Ft „vásárlóerőt”. Talán szánalmas ez, de igazából azokban az országokban, amelyekben nincs igazából sokkal több természeti szépség, turistavonzerő és mégis nagyrészt a turizmus tartja el őket, valahogy rájöttek a polgárok, hogy nem az állami támogatást lesik, hanem megragadják a lehetőségeiket és bevételt csinálnak belőle. Nálunk a szorgalmas munka, az okos helyzetfelismerés és annak célszerű kihasználása helyett a csodavárás, a múltbatekintés, a bűnbakkeresés és az ezzel mentegetett tespedés a jellemző. Nem újkeletű ez a dolog, alighanem bő ezer éve nemzeti karakterünk része. No a szokásos zsörtölődés után visszatérek a hajózásra. Neszmélyből kijönni vagy 3 km keletnek, azaz állóvízben a főággal párhuzamosan folyásirányában, mert szigetek láncolata alkotja az öblöt, köztük áthajózni még kenuval is lehetetlen, mert zúgók választják el a folyótól ezt a vizet. Itt gyorsan, 10 km/h körüli sebességgel haladunk, de kiérve a főágra már jó ha 5-öt megyek, mert ugye lejön a sebességből a szembeáramlat. Továbbra is felfelé, megyünk, az uticél Komárom. Egy idő után átadom a kormányzást és ellenőrző körútra indulok, műszerek OK, bemenve a hajóba egyből feltűnik, „harsányan” világít a tengelygenerátor töltésellenőrző lámpája a fóőkapcsolótáblán, töltőáram nulla, nézem a voltmérőt 13 V alatt a feszültség, tehát gond van. Nyitom a gépházajtót, lent az ékszíj ami meghajtja a generátort. Na ez így nem mehet, J kikormányoz a hajózóutat jelző bóján kívülre, leveszi a gázt, amikor már 2 m alatt van a víz megáll és horgonyt dobok. Erős a sodra a víznek, le kell rakjak vagy 20 m láncot mire megfogja a derék Rocna (koppintás) horgony a hajót. Alámerülök a gépházba, nem értem a dolgot, a fejlámpa fényénél az ékszíj jónak tűnik, J ilyenkor kintről adogatja a szerszámokat, jelen esetben csak egy 10.es kulcsra van szükségem, lelazítom a generátort, visszarakom az ékszíjat és újra megfeszítem. Ennyi. Motor indul. De nem indul, csak egy halk kattanás….Ajaj, ez már nagy baj. Ez a generátor aminek az ékszíját az imént visszaraktam a háztartási akkukat tölti, az új akkukat, amik a világítást, hűtőládát és egyéb fogyasztókat táplálják, a motorindító akkukat másik generátor tölti, ezért is érthetetlen a dolog. Sajnos hajót nem lehet betolni mint az autót ha gyenge az akku, az csak a vízirendőrös viccben van, mit lehet tenni? Hát mindenesetre nem erőltetni, hogy a sikertelen kísérletek következtében tovább merüljön az akku, visszavonulok a gépházba, J további szerszámokat adogat, akkusaruk le, smirglizem a pólusokat, a sarukat, visszarakom, tán ha az átmeneti ellenállást javítom elég lesz az induláshoz, a motort kézzel átforgatom felső holtpont utáni „lötyögős” állapotba, mást nem nagyon tehetek. Az áramkör ellenőrzése kiterjed az önindítóra…. Mi a fene?? Lötyög az indítómotor mágneskapcsolója! J-nek újabb szerszámokat kell adogatnia, leszedem az imént alaposan meghúzott negatív sarukat és kiszerelem az egész önindítót. Hát uramfia, a három csavarból ami tartja egy sincs bent a helyén! Hogy hogy rázódott ki fogalmam sincs, egy biztos, itt kell lennie a bilgében, csak meg kell keresni. Ez persze nem olyan könnyű mint mondani, de hosszas tapogatás után megvannak a csavarok, önindító össze és visszarak és lássatok csodát a motor pöccre indul és én is csak elenyésző mértékben égettem össze magam odalent a kipufogóval, meg az egyéb forró motorrészekkel! Horgonyhúzás a szokásos gondtalan módon és bő egyórás kényszerszünet után már megkönnyebbülve zakatolunk Komáromnak. De a megkönnyebülés nem tart sokáig, az újabb ellenőrzéskor megint világít a töltésellenőrző lámpa!!! Pedig induláskor szépen töltött, az akkufeszültség fel is ment 13V fölé. Az ember ilyenkor súlyos szavakat mormog, majd betekint a gépházba (az ajtót nem raktam vissza) ezúttal látom, hogy elszakadt az ékszíj. Átkapcsolok solar tápra, szerencsére a nap süt, tennivaló más nincs, tartalék ékszíjam eléggé el nem ítélhető módon nincs, majd veszünk Komáromban. Meg is látjuk a várost úgy 16 óra tájban.

Elsőre nem egy szép, turistacsalogató látvány, mindenfelé uszályok parkolnak horgonyon, a szlovák oldalon kotró működik (hja a buta tótok nem tudják, hogy a vizeket úgy kell hagyni ahogy vannak, ők csak hülyemód rendületlenül munkálkodnak) daruk magasodnak, főleg a szlovák oldalon (hja a buta tótok, hajógyárat, hajójavítót üzemeltetnek, ahelyett, hogy tüntetnének az EU ellen, hogy euroval való fizetésre , stabil árakra, kiszámítható gazdaságpolitikára kényszeríti őket). Szóval „iparias” a kép, nekem nem szokatlan, a világ valamennyi kikötővárosához közeledve hasonló tárul a tengerész szeme elé, a kérdés, hol fogunk kikötni? Merthogy a térkép szerint magyar oldalon semmi kishajónak való hely nincs, a szlovák oldalon inkább, de én valahogy jobban szeretnék magyar partnál megállni. Az Erzsébet hídtól nem messze folyásirányban hajó parkol. Egy életem, egy halálom megállok mellette és tájékozódom. J elsőre elvetette az ötletet, mert nem látta jól a lobogót, elsőre szlováknak nézte, de aztán egy futó szélroham nyomán láthatóvá vált, hogy ez bizony a ritkaságszámba menő magyar hajók közé tartozik, egy Fluvius önjáró, így J bátorságot merít magából és megszólítja a decken figyelő embert aki készségesen elveszi a kötelünket. Innentől minden könnyű, bejelentkezem a captainnél, Perdekker László készségesen megengedi a rákötést, de figyelmeztet, hogy valamikor manőver lesz, átállnak a mellékötött bárkával, ha kész a rakodás, így aztán áthajózunk az úszódaru mögé ami a péti műtrágyát rakja a hajókba, itt addig maradunk amíg akarunk, barátságos exMahartosok fogadnak, van járó a partra, világbajnok hely.
Augusztus 21. Csütörtök. 7:00

Ideje lenne valami értelmes dologra is használnia a Fidesznek a kétharmadát, valami törvényt megszavazhatnának már ez ellen a botrányos időjárás ellen! Tegnap megint esővel indult a nap, amikor elállt akkor is olyan randa borús, semmi jóval nem kecsegtető idő volt, hogy nem támadt ingerenciám kicipelni a partra a bringát és ékszíjat keresni a híd szlovák oldalán Révkomáromban, merthogy magyar oldalon az ünnep miatt minden bolt zárva van. Így aztán gyakorlatilag átaludtam a napot. Most meg zuhog, ahogy egész éjjel is ezt tette. A pihenés csak ránk vonatkozik, egész pontosan nappal C is alszik, de éjszaka ha esik ha nem eltűnik (J halálra aggódja magát, állandóan attól tart, hogy valami baleset éri a jószágot) és egerekkel tér haza, ujjongva henceg a zsákmánnyal amivel a cockpitban egy ideig randalírozik, majd amikor a szegény egér már túlságosan megviselt lesz, akkor szóröstül-bőröstül elfogyasztja. Tegnap kettőt is hozott, ma csak egyet. Hogy hol fogja őket fogalmam sincs, a darusok szerint náluk nincs egér, pedig a partra szerintem még nem mert kimenni, nagy ott a járműmozgás, de akkor is fél amikor a daru rákezd a rakodásra. De az éjszaka az övé.
19:35 Délelőtt elállt az eső, kivittem a kerékpárt a partra és begurultam a városba, a UNIX-nél vettem ékszíjat, a bankban meg „csináltam” pénzt, mert kifogytunk a készpénzből. Aztán átmentünk a Melanie (mint kézenfekvő és illdomos, a hallgatag Drugics létrájáról elnevezett)hajóra  amit PL kapitány készségesen megmutatott nekünk.
Annak ellenére, hogy ez a hajó már nem a legújabb típus, német hajó volt és használtan került magyar tulajdonba, a fejlődés óriási ahhoz képest amivel én annakidején a tengeren dolgoztam. Magától értetődő a felügyelet nélküli távvezérelt gépház, még a bárkáin is orrsugárkormány van és a saját szememmel láttam kedden este ahogy két ember csukja a raktárt kézzel(!!!), mindenféle gépi segéderő nélkül tologatva könnyedén a raktárfedőket. Rend tisztaság mindenütt, jó ránézni. A parton meg mi a fene lehet ez? Mintha egy Polski Fiatot öntöttek volna ki betonból. A mérete is nagyjából stimmel. Aztán bekúsztam a gépházba, mármint Amapoláéba és nekiálltam az ékszíjat felrakni. Ez nem egyszerű, mert az ékszíjtárcsa a csavartengely egyik tengelykapcsolóján van. Meg kell bontani a tengelykapcsolatot, kiemelni az irányváltót, hogy a csavarok kiférjenek, szóval ráment a nap hátralevő része, de kész. A Mercedes motor IFA kuplungtárcsája cserélendő, mert egy eleme kitört, hazáig folyásnak lefelé nem lesz rajta nagy igénybevétel, remélem kitart, de ezt meg kell újítani mielőtt újra hosszabb útra indulunk, valami jobb Periflex kapcsolat kell a motor és a váltó közé ami ráadásul úgy működik hogy nem kell ennyit szerelni egy ékszíjcsere miatt.

Augusztus 22. Péntek. 7:12

Pótoltam a naplóírást, ma turistáskodás a program, persze ha az időjárás engedi, mert ismét komor felhők tornyosulnak felettünk.

Augusztus 23. Szombat. 6:53

A változatosság kedvéért éjjel esett az eső és most is borult az ég, sok jót nem várok mára, a meteorológia is ijesztget, azt jósolják ennél csak rosszabb várható. Nagy kár, mert jó lenne a tegnapihoz hasonló élménydús szép napot abszolválni. Mindjárt lesz róla mesélés. Tegnap este befejeződött a rakodás, meglehetősen nyögvenyelősen ment a dolog, egy tolóbárkát és a hajót valami 4 vagy 5 munkanap alatt. raktak tele. Lehet olyan 4000 tonna mindössze. A rakodás majdnem olyan mint „az én időmben” az arab kikötőkben, teherautók hozzák a műtrágyát, azt belebillentették egy nagy tepsibe, ahonnan ollós markolóval harapdálta ki az úszódaru átemelve a hajó hombárjába. De a teherautók nagy időközökkel szivárogtak, szóval eltekintve a bonyolult rakodási módtól még ez is lassította a berakást. Ugyanilyen de többszörös mennyiségű árút valamikor 40 éve a nyugateurópai kikötőkben órák alatt beraktak a magyar tengerjárókba. Ott a parton álló silókban deponált anyagot pneumatikus szállítórendszerrel nyomták hatalmas csöveken a hajókba, nem tudtunk olyan gyorsan kiballasztolni (az üresen járó hajók ballasztvíz tartályaiba tengervizet szivattyúznak, hogy legyen stabil utazósúlya és úszáshelyzete, pl ha nem lenne valamennyire lerakva, a hajócsavar kijárna a vízből) ahogy a rakományt nyomták befelé. Időnként le kellett állni a rakodással, nehogy elsüllyedjen a hajó. Itt annak ellenére, hogy a parton ott az iparvágány, kamionok hozzák az anyagot, korszerű ömlesztettáru kezelésére alkalmas silórendszernek meg nyoma sincs. (még Vegyterves koromban benne voltam egy a Veszprémi Vegyipari Egyetem részére készült kísérleti szállítóüzem tervezésében, már akkor, úgy 50 éve ilyen berendezéseket terveztünk, építettünk ebben az országban!) Az egésznek olyan manufakturális jellege van, beleértve a hajózást is, egy kis spedició-skanzen a modern Európa perifériáján. Tudom néhány olvasót bosszant, de nem tudok ellenállni a vágynak, hogy le is írjam ami úton útfélen az eszembe jut. Mennyivel hasznosabb lenne ha nem focistadionkban nyomulna az ország, hanem a gazdaság korszerűsítésében. De hát ha a szűkagyú többség pártszimpátiától függetlenül is csak hozzá hasonló vezetőket képes kiizzadni magából, jelen esetben egy hozzá hasonló szűkagyú focistát választ kormányzónak akkor itt az eredménye (és minden lépésnél belebotlik hasonlókba a gondolkodó ember).
Na, kizsörtölődtem magam. Reggel 6 órakor a reggeli pipere végeztével hajócsavar zakatolást hallok (az acél hajótest felerősíti a víz által közvetített vízvonal alatti hangokat), kinézek, a Melanie húz el mellettünk. Tegnap a rakodás végével átálltak a folyásirányban alattunk lehorgonyzott bárkájuk mögé és most azt tolóra véve mennek Németországba. Csak úgy hálógatyában kilépve a deckre (épp nem esik az eső) búcsút intek az immáron barátainkká lett hajósoknak, PL visszainteget a kormányállásból. Hátul rendesen dolgozik a két Mitsubishi főgép hajtotta hajócsavar, kicsit meghimbál minket, aztán már a híd alatt vannak, komoly sebességgel mennek felfelé, a géperő, meg a vízvonalhossz megteszi a magáét.
És akkor a tegnapról.
Alighogy végeztünk a reggelivel, lássatok csodát, elvonultak a felhők és kisütött a nap. Biciklire kaptunk és elkerekeztünk a közeli Tescoba feltölteni az élelmiszerkészletet, meg venni olyasmiket amikről tökéletesen megfeledkeztünk az alapos hozzákészülés és az egyszeri visszafordulás dacára. Pl nem hoztunk mosószert egy grammot se, pedig egyszerűbb pár dolgot kilötybölni és a napon gyorsan megszárítani (már ha kisüt persze), mint a szennyest halmozni. Behoztunk egy utánfutónyi vásárlást, majd visszaindultunk, immáron turistáskodni. (kenyeret semmi szín alatt nem vesszük a Tescoban, szerencsére találtunk egy Lipóti boltot, az ő parasztkenyerük 10 napig is élvezhető) A cél a monostori erőd volt. Soha nem hallottam róla ezelőtt, vagy ha igen, akkor se ragadt meg az emlékezetemben, de ajánlották mint helyi nevezetességet, hát felkerestük. Elöljáróban csak annyit, az élmény megérte a nem olcsó beugrót. Nem szoktam már nagyon meglepődni semmin, de kis túlzással leesett az állam. Vártam valami váracsot, olyan magyaros lepukkant romocskát megtámogatva lángossütővel és magyarosch CocaColás napernyőkkel. Ehhez képest… De mesélem, mutatom.


Ezért a fényképért 100-200 éve, de még tán 30 éve is halálra ítéltek volna kémkedésért. Itt a makett is, kissé ütött-kopott, de látható hova is érkeztünk. az északi bástya, feladata a Duna védelme volt, innen lehetett ágyútűzzel megakadályozni, hogy az ellenség hajói áthaladjanak az akkori doktrína szerint dél felől támadva Bécs irányában. Szóval Pestbuda már elveszett Magyarország nagyrészével egyetemben, de itt elkapjuk a töküket! További előrebocsátás, az egész erődrendszer monumentalitásában, elképesztő hadmérnöki precizitásában nemcsak most, de kis túlzással már az építésekor is gyakorlatilag elavult lehetett. Már egy akkor is letűnt kor, a XVIII. század haditechnikája ellen biztosított tökéletes bevehetetlenséget. A sáncok amikbe ha behatol is az ellenség, biztos pusztulásnak van kitéve a védőknek a cikcakkos lőréseken keresztül rájuk zúduló gyilkos puskatüze és a fordulókban elhelyezett ágyútűz által.
Van abban valami szánalmasan felemelő, vagy inkább felemelően szánalmas, hogy az akkori idők minden bizonnyal jelentős beruházása mennyire feleslegesnek bizonyult, nemcsak a történelem távlatából nézve, de valós időben is. Sem a hely ahol lett, sem amire való lett fikarcnyit se bizonyítja és már létrehozásakor se bizonyította a szükségességét. De hát a katonák ugye… Hát ők akarnak dolgokat, a királyok meg szeretnek szalagokat átvágni, kinek a céltalan erőd, kinek a céltalan stadion. Azt kell mondjam katonai célból hasznosnak leginkább a szovjet időkben bizonyult, a ruszkik praktikusan ebben a hatalmas 90 %-ban talajszint alatti katakombarendszerben tartották biztonságban a magyarországi lőszerkészletüket. Sajnos ehhez kicsit fel kellett robbantani a főkaput, mert nem tudott rajta behajtani a tehervonat, meg kicsit „lelakták” az egészet, de hát ugye a katonák… Laktanyákban más szempontok érvényesülnek, aki volt katona érti, aki meg nem az sose fogja. A fiatalok talán nem ismerik a régi honvédségi mottót, ez az a hely ahol minden szögletest gurítanak, de a kerek dolgokat cipelni kell.
Na szóval beléptünk az északi bástya kapuján Bemelegítésnek az éppen nekünk való, a „dunászok” életét bemutató kiállítást néztük meg. Itt a halászok, aranymosók, hajósok életét eszközeit mutatták be, jórésze speciális (mit speciális, monomániás) érdeklődésem miatt nem mutatott újat, de élvezettel néztük. Kipróbáltam a hajóvontatást, egy járomfára kötött kötél csatlakoztatta szimulátorral, a gép gratulált, képes voltam a bőgőshajót is megmozdítani, igaz csak másodpercekig, viszont a raboknak akik a halálbüntetést megúszva ezt az utána következő legszigorúbb büntetést kellett elszenvedniük napi 14 órát kellett húzniuk. Itt a bőgőshajó.
Nevét az orrfaragványról kapta. Ez meg itt az ulmi csónak!
A Hableány aminek láttán az egész hajónélés csírája befészkelte magát az agyamba úgy 25 évvel ezelőtt. Akkoriban betonhajóban gondolkodtam, de ez egy megvalósulatlan terv lett, csak fejben virágzott. Praktikus videók, jól szerkesztett képsorok mutatják a több helyütt elhelyezett LCD monitorokon az aranymosók, a régi dunai hajósok eszközeit, munkáját, életét. Függetlenül attól, hogy a téma iránt különösen fogékony vagyok, szóval eltekintve az elfogultságomtól, szép a kiállítás és a rendelkezésre álló korlátlan mennyiségű hely biztosítja a szokásos, zsúfolt, múzeumhangulattól való mentességet. Aztán felkapaszkodunk a sok magas lépcsőn (még én se veszem kettesével a lépcsőfokokat, szegény J meg a fájó térdével eléggé szenved) a bástyaszintre. Az északi bástya csúcsára a ruszkik még egy géppuskafészket építettek, ennek tetejére felmászva remek kilátás nyílik a Dunára és a szembe Révkomáromra. Meg se próbálom lefényképezni, a panorámalátványokkal az a baj, hogy azt a lélegzetelállító érzést amit az ilyenek okoznak lehetetlen képkockákban visszaadni, a kamera látószöge csak egy-egy darabját rögzíti annak amit az agy a szemmel végigpásztázott látványból összerak. A kép egy nagy semmi lesz. Film- vagy videókamerával sokan megpróbálják a tájat „söpörgetni”, ebből meg idegesítő képrohangászás lesz, hiába próbálja a filmmutogató házigazda mesével kiegészíteni a mutatványt, az eredmény vendégidegesítő verbális&vizuális katasztrófa. A bástya belsejét is csak darabokban tudom mutatni. Tovább sétálva a töltés tetején ez a látvány tárul elénk.
Ez bizony az erőd udvara. Ez a zászló amire elsőre azt hittem, hogy valami másik vár tetején lobog úgy bő kilométer távolságban a túloldali bástyán áll.

Minden óriási. J eltörpül az „ajtónyílásban”. Katakombából a fény felé. Bent a sáncban. Ha az ellenség netán ide került volna kapott volna a lőréseken és ágyúnyílásokon keresztül a pofájába. De hát mindenki szerencséjére erre soha nem került sor. Visszaadhatatlan az egész erőd monumentalitása.Az udvaron eltörpülnek a nemrég elmúlt kor ágyúi. Én még láttam őket az április 4.-i felvonulásokon.

Ide szerintem csak mi jutottunk be, egyrészt a belépőhöz kapott térképet nehéz értelmezni, a belső terekben forogva az ember elveszti az égtájérzést, másrészt amire ideér a látogató már elfáradt. Lenyűgöző volt számomra a terek mérete.
Ahhoz képest, hogy föld alatt vagyunk, nincs bezártságérzés, tágasság van és rengeteg a termek száma, hatalmas a belmagasság, szóval szinte csarnokméretek. Kilométeres folyosók, az egész komplexum 95 százaléka üres. Európa egyik múzeumközpontját lehetne itt megcsinálni, célvasúttal özönölhetnének ide a turisták klasszikus és szupermodern kortárs kiállításokat nézni, megfelelő PR-al és infrastruktúrával világhírű lehetne ez a hely. Mondjuk rá kellene költeni egy-két-három futballstadionnyit és most ugye ilyesmire nincs pénz. Ami lett a lepukkant szovjet lőszerraktárból az EU-s pénzből lett és tökéletes. A WC-ben papír és szappan, a világítást, öblítést infra érzékelő kapcsolja, patyolattisztaság a felújított helyiségekben, a jegyet számítógép adja, szóval ezt kellene folytatni. Az egyik épület alagsorában pékmúzeum. Soha nem hittem volna, hogy a sütőipar mögött ilyen komoly technikai háttér áll. Természetesen a termékkészítés technológiájáról volt ismeretem, de hogy a számtalan féle búza, a sikértartalom és egyéb fontos jellemzők mérése, kiértékelése micsoda komoly tevékenység arról fogalmam se volt.
Itt pl a laborberendezések láthatók, azoknak a tudósoknak a képeivel a falon, akiknek a kutatómunkája hozzájárult ahhoz, hogy a mindennapi kenyerünk tökéletesedjék. Nagy kár, hogy az egész tudomány feledésbe merült, mert ha valaki megvesz egy kenyérnek nevezett élelmiszervegyipari terméket, azt tapasztalja, hogy 1. éppenhogycsak ehető, de ízletesnek nem nevezhető, 2. két napon belül szeletelhetetlen morzsalékos izévé válik, 3. a héja elrághatatlan, 4. A szelet felületét nézve látszanak az „évgyűrűk” ahogy a különféle rejtélyes adalékanyagokat rosszul keverték el benne. A pékségek sajnálatosan elmaradhatatlan kártevője az egér, annyira így van ez, hogy még a múzeumba is jutott belőle, J szerint direkt, szerintem magától jött a liszt illatra, de végzett vele a méreg. Az egyik falon régi metszet nagyítása, a „teszkós” kenyér kitalálóját szívesen beleraknám a vízbe merülő vaskosárba. A pékmúzeumból egy újabb épületszárnyba keveredünk, hirtelen ’48-as honvédek körletére bukkanunk. Innen továbbhaladva párszáz métert
szovjet lőszerraktár. A falakon amúgyis sok a szovjet idők emléke.

Számomra csak nevek és évszámok, talán Grisa Sandrovics többet is ki tud belőlük hámozni. Gyanítom nekik se volt nagy öröm itt raboskodni. Néhány építőmunkás kaparászik, lapátol, talicskázik, de sajnos komoly felújításnak nyomát se látni, pedig mi minden lehetne itt ezekben a csodás termekben!

Hazatérés előtt a Pingvin vendéglőben csillapítjuk hatalmas éhségünket, itt van wifi, innen írok egy gyors bejegyzést a blogba tabról, aztán hazagurulunk (na mondjuk a hídra felfelé kissé megerőltető a „gurulás” teli gyomorral) és vége a napnak. Még megbámuljuk ahogy az úszódaru felrakja a Melanie autóját a hátsó felépítmény tetejére, aztán elhajóznak a fiúk a korábban lerakott bárkájuk mögé, készülve a reggeli indulásra. Gyönyörű nap volt ez a tegnapi.
21:16 Hát ha a nap nem is sütött ki, de az eső elállt és kitisztult valamennyire az ég, így 12 óra tájban bringára ültünk és átkerekeztünk a hídon a szembeországba, Révkomáromba. Először az ottani erődöt kerestük meg a Vág és a Duna összefolyásánál, de csak meghatározott időpontokban és csak csoportosan látogatható idegenvezető felügyelete mellett. Valahogy nem szeretjük a nyájban való nézelődést ezért mindketten egyetértettünk abban, hogy ezt a várlátogatást most kihagyjuk. Helyette a városközpontban bicikliztünk csak úgy céltalanul nézelődve. J-re bíztam hogy vezessen (nehéz rávenni, az Istennek se hajlandó elől menni, viszont hátulról gyakorta helyteleníti a sebességet, meg hogy miért arra megyünk amerre és sose tudom mennyire van mögöttem, állandóan tekergetni kell a nyakamat). Egy szép térre bukkant. Európa térnek hívják. Német (vagy osztrák) turistacsoportok keringenek rajta, ahogy az idegenvezető szlovák akcentusú német szövegéből vélem. Alighanem ez is EU-s pénzből lett, mert itt mintha elfogyott volna, ez a külső hőszigetelés nem tegnap lett felrakva, több helyütt már lehullott, az elérhető magasságig meg bunkó kezek megrongálták.Ennek a teremnek alighanem valami kiállítóteremnek kellett volna lennie, gyanítom a szép művészi korlátból, de üres, az ajtó rohad, a vakolat hullik, már a korlát is rozsdás. Az, hogy itt vadkeleten Amszterdammal, Brüsszel óvárosával akar versenyezni a frissentámadt Európa, nem igazán megy. Valami más blikkfang kellene ami idevonzza a turistát, amihez hasonlót arrafelé nem láthat... mondom, az erőd. Mindenesetre a hely szép, magyar királyok és egyéb történelmi személyek szobrai díszítik a teret, gondolom a szlovák nemzeti büszkeség nem engedte, hogy a nevüket magyarul írják a talpazatra, ezért mindenki latinul neveztetik, így lett Istvánból I Stephanus, de legalább a Hunyadi Jánost nem Janko Szibinyáninak írták, viszont a IV Béla simán „Bela” lett. Mielőtt valaki a divatos hobbimagyarsággal vádolna közlöm, hogy apai nagyapám még szlovák volt, valahonnan Zólyom környékéről származott át Budapestre és továbbra is állítom, hogy Budapesten nem politikusoknak, hadvezéreknek kellene szobrot állítani, hanem azoknak a tót malteros és culágerlányoknak akik a reformkor idején a jelenleg a város arcát adó belvárost felépítették. Aztán feltekintve az égre látszott, hogy az eső nagyon készülődik már, végülis órák óta nem esett egy csepp se, gyorsan hazatekertünk, de még út közben vettünk egy nagy görögdinnyét, mert elfogyott amivel még a Csete Bandiék ajándékoztak meg bennünket Neszmélyben. Ahogy a hajóra értünk rákezdett az eső, azóta is esik váltakozó erősséggel. A vízszint is emelkedik folyamatosan, remélem nem megy a budapesti mércén 6 méter fölé, mert akkor kint rekedünk, nem fognak zsilipet nyitni hazafelé. Innen már nem megyünk felfelé tovább, szép lassan, megmegállva ahogy kedvünk diktálja hazafelé csorgunk, a henye hajózást ismét felváltja majd a ráckevei épületkorszerűsítés.